Álláskeresés „felsőfokon” 1. rész

Miután befejeztem a könyvemet, leadtam a kiadómnak, és egyértelmű lett, hogy nem megyek vissza Mallorcára, legalábbis egy ideig, úgy gondoltam, hogy körülnézek a budapesti állás lehetőségek között, és keresek magamnak valami elfoglaltságot, és persze pénzt.

Készítettem egy pofás, ám teljesen őszinte és valós önéletrajzot, és elkezdtem böngészni a netet. Első körben a bőség zavarával küzdöttem. Több ezer állásajánlatot találtam, és rögtön felhorkantam. Nem értem az ismerőseimet és barátaimat, hogy akár több diplomával a zsebükben miért nem találtak hónapokig munkát, és aztán miért vállaltak el pl. egy recepciós állást, amikor az Internet tele van jobbnál jobb ajánlatokkal. Aki valóban munkát akar találni magának, annak semmi gondja se lehet, mert csak válogatni kell.


Mivel diplomám még nincsen, az egyel „kisebb” kategóriák között szemezgettem. Van néhány bizonyítványom, papírom, oklevelem, és tanfolyamom, meg jó pár éves szakmai tapasztalatom, tehát egy percig sem aggódtam. Amikor három éve Budapestre költöztem, és még azt sem döntöttem el, hogy itt horgonyzok le, vagy csak hosszabb pihenőt töltök itt, öt perc alatt lett munkám . Akkor futottam bele az ingatlanozásba. Az önéletrajzom alapján azonnal felvettek, pedig a tanulmányaim igen csak hiányosak voltak még. Kaptam a cégtől egy kéthetes alapképzést, és máris munkába állhattam.

Mivel mostanra a papírjaim száma jócskán növekedett, szakmai tapasztalatom is bőven van több területen is, úgy éreztem, hogy secc perc alatt szerzek magamnak egy állati jó melót.

Rendezvényszervezés, értékesítés, fotózás, cikkírás, ingatlanértékesítés, vendéglátás, idegenforgalom. Átböngésztem ezeket a területeket ,és jó néhány állásajánlatot találtam is. Első körben nagyjából húsz helyre küldtem el az önéletrajzomat, és vártam a visszajelzéseket. Pár napon belül több, mint tíz cégtől válaszoltak vagy felhívtak, hogy az önéletrajzom alapján várnak az állásinterjúra nagy szeretettel. Juhééjj! Megy ez! Döngettem a mellemet, hogy csak válogatnom kell majd a jobbnál jobb lehetőségek között. Az első hétre hat időpontom volt.


Az első egy belvárosi ingatlan iroda. Sok kedvem nem volt újra ingatlanozni, hiszen nem véletlenül hagytam abba két év után, de hátha itt jobbak a feltételek és a lehetőségek. A megbeszélés ugyan jól sikerült, és azonnal igent is mondhattam volna, de vegyes érzéseim voltak a céggel kapcsolatban, és mivel ez volt az első interjú, kértem egy hét türelmi időt, hogy a többi lehetőséget is felmérjem, aztán a hétvégén majd döntök. Megint hónapokig előre megfinanszírozni a telefon, hirdetés, bérlet és egyéb járulékok költségeit annyira nem vonzott, meg az sem, hogy felépítsek egy újabb adatbázist, és a jelenlegi gazdasági helyzetben nem a legjobb meló az ingatlanozás.

Hazaérve az interjúról ismét csörgött a telefonom , és pont az a cég hívott, akiktől nagyon vártam a visszajelzést, Amerikai-Magyar rendezvényszervező. Néhány perces csevegés, és a találkozó időpontjának megbeszélése után ordítva tettem le a telefont. ez aaaaz! Pont ilyet akartam! Alig vártam a találkozó délutánját.

Eljött a nap, és én úgy vártam a találkozót, mint a messiást. Odaértem a megbeszélt étterem parkolójába, megláttam a cég reklámtábláját, és rosszul lettem! Csak a jólneveltségem gátolt meg abban, hogy azzal a lendülettel kitolassak, és irány haza. AloeVera termékeket forgalmazó MLM cég, amit én ezer éve ismerek. Kész voltam, mint a lecke. Mi a büdös fenéért nem lehet ezt közölni? Mért kell ehhez álláshirdetést feladni, amit ráadásul pályázni kell? És egyáltalán hol van itt a rendezvényszervezés? Felhívtam anyámat, hogy nyugtasson meg mire ideér az ember akivel találkozóm van ,különben most azonnal elhúzok innen. Ebben a pillanatban meg is jött az Úr egy szép hatalmas autóval, így legyűrve az idegességemet és haragomat úgy döntöttem, ha már rászántam az időmet, végighallgatom az előadását.

Két órával később úgy jöttem el, hogy majdnem sikerült megvezeti engem is a nagy szavakkal és óriási lehetőséggel. Ebben a gazdasági helyzetben kevés az a vállalkozás, amit közel két kilóval el lehet kezdeni. És mennyi pénzt fogok keresni ezzel néhány hónap múlva. Azt mi? És ki a büdös fenének adsz el egy arctisztító csomagot közel negyven rongyért? Hagyjuk már ezt! Napokkal később is azon agyaltam, hogy a termékforgalmazást hogyan lehet rendezvényszervezéssel álcázni? Ha az MLM annyira jó dolog, akkor miért is nem lehet direktben közölni, hogy miről is van szó? Konkrétan átvertek.

Másnap a belvárosban volt egy marketing munkával kapcsolatos találkozóm, amiről szintén a helyszínen derült ki, hogy termékforgalmazós MLM, csak ez magyar tulajdonú cég, és többek között vágykeltő spray-t is lehet náluk venni, jó drágán. Őszintén szólva az előadás egyenlő volt a nullával, pedig itt is a milliós fizetésekkel dobálóztak. Akkor ezt a munkát se kérjük, köszönjük!

Közben hívott egy újabb cég kollégája, hogy nagyon tetszik nekik az önéletrajzom, és meghívott az igazgató Úr tájékoztatójára. Itt már keményebb voltam, és kértem, hogy minden lehetőt mondjon el a munkával kapcsolatban, mert kezd elegem lenni abból, hogy fölöslegesen költöm a pénzt a vonaljegyekre, és hallgatom a baromságokat sorra. A hölgy annyit elmondott, hogy utazásszervező cégről van szó, és a meglévő ügyfeleknek kell wellness hétvégéket ajánlani. Az időpontot ugyan megbeszéltük, de sejtettem, hogy ez miről szól. Gyorsan utána jártam a cégnek, és kiderült, hogy hideg hívással kell ügyfeleket toborozni wellness hétvégére, amit ugyan fillérekért dobnak az emberek után, de ugye be kell vállalni, hogy egy másfél órás előadást végighallgatnak a vendégek, és a vége az, hogy üdülési jogot tudnak le a torkukon százezrekért. Naná, hogy el se mentem a tájékoztatóra. Csináltam hideg hívást bőven, és bajom sincs vele, de én hazudni nem fogok senkinek, lehúzásban pedig nem vagyok partner. Nekem fontos a karmám! :)

Mi, mint fotósok... 2. rész

A másik kategória

tehát az, amikor ingyen dolgozom, és ráadásul én ajánlom fel ezt a lehetőséget. Vagyis én köszönöm meg, hogy adott témát, eseményt, rendezvényt fotózhatok egyáltalán. Ez az a kategória, amikor a saját szórakoztatásomra használom ki azt, hogy fotós vagyok. Ilyen pl. a Vámpírok Bálja színházi előadás, és az azt követő VIP parti, vagy az Operett színházban tartott év végi céges buli, ami előtt a Szépség és a szörnyeteget nézhetem meg. Ilyen mondjuk a DAKAR Hungary vagy ilyen lenne a Forma 1.

Van olyan is, amikor, mint sajtót hívnak meg egy-egy eseményre. Ilyenkor sem jár konkrét fizetség a munkámért, de nagy élmény a Diana ( The celebration) kiállítás nulladik napja, ahol csak a sajtó képviselteti magát, és ápolhatjuk vagy építhetjük a kapcsolatainkat a kollégákkal, és mire a nagyérdemű másnap bebocsájtást nyer a kiállításra, én már a beszámolómat is megírtam, és a fotókat kitettem a weboldalamra.

De térjünk vissza a szürke hétköznapokba, ahol a legtöbb esetben úgy bánnak velünk, mint a kivert kutyákkal, és a megbecsülés szikráját sem kapjuk meg. Ki gondolná, hogy egy koncert fotózása a legalja munka. Amikor az akkreditálásnál nyomatékkal jekzem, hogy a fellépő zenekart a színpad elől is fotózni akarom, a visszaigazolást meg is kapom, de amikor a helyszínen vagyok simán közlik az összes fotóssal, hogy oldjuk meg a közeli fotók készítését úgy, ahogy akarjuk, mert a kordon mögé biztosan nem engednek minket. Volt már olyan helyzet, hogy a jelenlévő 20-25 fotós megindult a biztonsági személyzet felé, és erős felháborodásunkat kifejezve, követeltük, hogy a munkánkat végezhessük. Nem azért jöttünk, hogy csápoljunk, nekünk ez a munkánk, ember! Az esetek többségében ilyenkor érdekes módon megváltozik a hozzáállás, és egy mímelt gyors telefon a szervezőség vezetőjének, és máris nyílik a kordon nekünk, persze szigorúan egy percre! Fotózz már egy zenekart, vagy énekest egy perc alatt úgy, hogy minden beállítás meglegyen. Tulajdonképpen esélytelen.

A kedvencem mégis az volt, amikor a Margit szigeten Adagio koncertet fotóztam egy svájci magazin számára, kaptam is helyet a nézőtér első sorában, tehát kényelmes és kellemes volt így dolgozni, de az egyik okos szervező a kezdés előtt rám szólt, hogy nehogy használjak ám vakut! Barom! Ha eccer profi fotós vagyok, akkor azt is tudom, hogy egy ilyen témát hogyan kell fotózni. Biztosan nem fogok beállni az énekesek arcába, és teli vakuval villogtatni. Persze ha a közönség a kis mini gépével vakuval fotózza őket, azt a kutya se veszi észre. A legtöbb esetben megtűrt személyek vagyunk, holott azt mindenki elfelejti, hogy a reklámot és a beszámolót mi csináljuk egy esemény vagy rendezvény számára.

Ha valaki odáig eljut, hogy egy lap vagy magazin számára dolgozzon, akkor a meló összes hátterével tisztában is van. Hol kell és hol nem kel állni ahhoz, hogy az eseményt ne zavard, de téged se zavarjon senki. Annyi tapasztalatod bőven van már, hogy a szemed sarkából tudod követni az eseményeket, és a legapróbb dolgokat is észreveszed, vagy úgy csinálsz mintha észre sem vennéd, na ehhez viszont empátia kell már, méghozzá nem kevés. Mi fotósok olyan dolgokat is látunk és észreveszünk, amit a nézők soha. A fotós munkája az egyik legintimebb és legnagyobb titoktartást igénylő foglalkozás. Mi nem az események kezdésekor érkezünk a helyszínre, hanem jóval korábban. Felmérjük a terepet megpróbálunk némi forgatókönyvet kiszedni a szervezőkből, van-e saját fotósa, vagy a mi anyagunkból szeretne-e kapni? Mit akar viszontlátni, és mennyi időn belül kéri az anyagot? Iszonyú meló ez agyban, pedig senki se gondolná. Rajtunk csak az látszik, hogy otthonosan mozgunk az adott helyen, és mosolyogva kattogtatunk, pedig a háttere kő kemény. A rendezvény vége előtt pedig időben távozunk hogy a tömeget elkerüljük, hiszen általában igyekeznünk kell a következő helyszínre...

Magazinnak dolgozni megint egy más tészta. Tud zsíros is lenni, de sajnos az estek többségében éhbért fizetnek. Adott egy személy, akiről a megbízóm megrendel egy sorozatot, ami mondjuk 15-20 kép, viszont a lapba maximum kettő kerül. Ez a meló mondjuk sokkal nyugisabb és érdekesebb is. Egyik alkalommal szólt a lapigazgató, hogy irány a veszprémi Petőfi Színház, és az igazgatóról kéne egy sorozat egy PR cikkhez. Megkaptam a titkárnő elérhetőségét, és innentől minden az én dolgom volt. Ez a fotózás volt életem egyik legmeghatározóbb munkája, hiszen a színház akkori igazgatója nem más volt, mint Bujtor István. Kész voltam, mint a lecke, mert gyerekkorom óta szerettem volna vele egyszer találkozni, és még fotózhatom is? Oda voltam meg vissza. Megbeszéltem az időpontot a titkárnővel, a pontosság nálam a legfontosabb, így már öt perccel korábban jeleztem, hogy megérkeztem. Olyan érzés volt erre a pár percre várni, mintha a csodával találkoznék. Remegett gyomrom, és össze kellett szednem magam, hogy természetes tudjak lenni, és úgy viselkedni, mintha egy hétköznapi emberrel találkoznék. Aztán szólt a titkárnő, hogy az igazgató úr vár. Nyílt az irodája ajtaja, és Ő jött elém nagy mosollyal és nyújtotta a kezét.

- 

ÜÜdvözlöm Kisasszony! Bujtor István vagyok. Ön fog engem fotózni?

Bemutatkoztam, és próbáltam visszafogni magam, hogy ne lássa a remegő kezemet, ahogy nyújtom felé.

Kedvesen hellyel kínált, és átbeszéltük a fotózás részleteit, és máris nekiláttunk. Közben némi teendői akadtak, ami pont arra volt jó, hogy munka közben tudtam őt fotózni, így igazán természetes sorozat készülhetett. Végtelenül kedves volt, de kő kemény! Határozott, és olyan tekintélyt parancsoló a személyisége, amivel ritkán találkozom.

Amikor a fotók elkészültek, barátságosan kikísért, és még aznapra várta a fotókat emailen. Hazarohantam, letöltöttem, válogattam, retusáltam, és azonnal küldtem a titkárnőnek kis méretben őket, hogy ki tudja választani az igazgató úr, hogy melyik képet-képeket szeretné viszontlátni a cikkében. Nem telet el tíz perc és jött a válasz, meg az is, hogy Bujtor Úr kéri tőlem mindegyik kép eredetijét, mert nagyon tetszenek neki, és szeretné használni őket más anyagokhoz is. Azt gondolom az elismerés itt kezdődik.

Amikor két évvel ezelőtt a tesómmal Mallorcán nyaraltam, már tudtam, hogy Ő kórházban fekszik, és nagy harcot vív. Az anyukám nem mert felhívni nyaralás közben, hogy elmondja, a csatát sajnos nem nyerte meg, és elment. Viszont a hír mégis eljutott Mallorcára is, és napokig kész voltam tőle. Hát ez meg a dráma része. Azzal nyugtattam magam, hogy az álmom teljesült, és volt szerencsém találkozni VELE, és még fotózhattam is. Nagy becsben őrzöm azt a sorozatot.

Folyt köv ....

Noras Sm 

https://www.facebook.com/norapictures/photos/?ref=page_internal&tab=album

A csók... 2. rész

Csókolnak és én viszont csókolhatok

Azt gondolom ez az egyik legszebb élmény, nekünk nőknek. Tanulmányoztam ezt a kérdést egy kicsit, és kiderült, hogy a csók a férfiak és a nők számára nem teljesen ugyanazt jelenti, és nem teljesen ugyanazt váltja ki belőlünk. A férfiak számára a csók elsősorban a szex velejárója, és az előjáték részeként kezelik és értékelik. Mi nők viszont ezzel másképp vagyunk, ugyanis nálunk a csók az csók, és nem feltétlenül szükséges hozzá a szex, sőt. Mi ezt a két dolgot valahogy külön választjuk. Más érzéseket is vált ki belőlünk, mint a pasikból. Érzékenyebbek is vagyunk arra, hogy olyan partnert válasszunk aki veszettül jól csókol, nekünk ez sokkal fontosabb.

Az viszont tény, hogy mi nők a csók alapján döntünk, hogy vágyunk-e arra, hogy tovább lépjünk.

A rutinos nő jól tudja, hogy ha egy pasi jól csókol az nem jelenti azt, hogy az ágyban is jó. Fura, mi? Korábban minden erről szóló írás és kutatás és felmérés azt eredményezte, hogy a csók minősége egyenesen arányos a férfiak ágyban nyújtott teljesítményével. Sajnálom, hogy sokakat ki kell ábrándítanom, de ami tény, az tény. Ahogy korábban is írtam a csók technikáját folyamatosan lehet tanulni, és tökéletesíteni, de csók az nem a szex, csak egyfajta mérce.

Csóktípusok

A lenyelős

Sok nő azt gondolja, ha a pasi úgy csókol, mint egy varánusz, az azt jelenti, hogy állati jó az ágyban. Ha a férfi szinte lenyeli őt, és közben észvesztően szorítja magához, és minden porcikájából az sugárzik, hogy megveszik a nőért, az a tuti. Nos ez még véletlenül sincs így. Az ilyen pasi az ágyban egy bulldog és erőszakos, és figyelmetlen és önző. Sőt, a jelleme is önző, elvakarhatatlan. Az ilyen pasitól óvjon meg a jó szerencse, hölgyeim!

A félénk

Az a pasi, aki félénken csókol, már sokkal több nő számára ad információt. Ez a férfi nincs tisztában önmagával, és az ágyban is ilyen. Ezt a típust jóval többen ismerjük, mint az előzőt, ugyanis nem becsapós kategória. Bár, ha az adott hölgy erre a típusra bukik, mert ő is ilyen, akkor gond egy szál se, tökéletesen összeillenek.

Az elnagyolt csók

Nos ez is önmagáért beszél, hiszen tökéletesen tükrözi a pasi jellemét. Számára minden felületes, és igazán őszinte érzései nem igazán vannak, de még magával szemben sem. talán ha egyszer belebotlik egy olyan nőbe, aki megérinti a lelke legmélyét, akkor kihozható belőle az igazi csók készsége és szenvedélye.

A meghitt csók

Ezt a csókot a szeretet és az idő érleli tökéletessé, és olyan bizalom és őszinte kötődés van mögötte, ami irigylésre méltó.

Érzéki csók pedig az,

amely viszi a pálmát. Amely puha és érzelmes és szenvedélyes és odaadó és izgató és izgalmas és elveszíted a fejed és az időérzékedet és legyél bárhol elvarázsol, és feltölt és repülni tudsz a boldogságtól. Az ilyen csók azt jelenti, hogy tökéletes összhang van a nő és férfi között, és ez mindenre kihat. A gondolkodásra, az érdeklődésre, az életre és a szexre egyaránt. Viszont oly ritka, ezért igazi kincs! Hajrá kincsvadászat!  :)

NoraSmith
facebook.com/norapictures
traning@norapicturestudio.hu

https://www.norapicturestudio.hu/

Mindenszentek

Leesett az állam, amikor péntek este egy riportban azt hallottam, hogy egy felmérés alapján a magyarok 75%-a hisz a szellemekben.

A Helloween ősi kelta hagyományokból kialakult ünnep, amit elsősorban az angolszász országokban tartanak meg, mára pedig az egész világon elterjedt. A boszorkányok, szellemek és kísértetek ünnepe, mely összemosódott a római, kelta és keresztény halottak napjával. Ki hinné, hogy a sok amerikai filmben látott Helloween szinte csak komédia az ő számukra, hiszen mindössze az amerikaiak 45%-a hisz a szellemekben.

Mit jelent az, hogy halottak napja?

Azt gondolom minden kultúrában mást, és minden embernek mást. Amerikában töklámpásokat készítenek, és hangulatosan feldíszítik az otthonokat és az utcákat. Bulikat rendeznek, ahova beöltöznek boszinak vagy szellemnek, és önfeledten riogatják egymást. Hazánkban pedig azokra a szeretteinkre emlékezünk, akik már nincsenek velünk. Van egy nap, ami az emlékükről szól. Virágot és mécsest veszünk, kivisszük a temetőbe, és szépen rendbe tesszük a sírokat, majd elmorzsolunk néhány könnycseppet. Amerikában és Angliában ez a nap az örömről szól, nálunk pedig a bánatról és hiányról, ami eléggé kontrasztos érzésvilágot mutat.

Mivel számomra nem kérdés a reinkarnáció létezése, ebből is fogok kiindulni. Ha valaki eltávozik közülünk, Ő már jól van. Ül a felhők szélén, lógatja a lábait, mosolyog és vigyáz ránk. Tény, hogy nem mindegy, hogy egy gyermeket, fiatalt vagy egy idős embert veszítünk el, és hogyan, de ebbe most nem is mennék bele. Ázsiában a születésnél sírnak és a halált ünneplik. Nálunk ez pont fordítva van. Ha elveszítünk valakit, sokáig kínoz minket a hiánya, ergo magunkat sajnáljuk. Itt hagyott minket, és a magány felőröl bennünket. Az idő persze minden sebet begyógyít, de mégis önző módon magunkat sajnáljuk.

Ha valóban 75%-unk hisz a szellemekben, akkor az elveszített szeretteink nincsenek is messze tőlünk, sőt sokkal közelebb vannak hozzánk, mint gondolnánk. Mivel a meditációt nem csak gyakorlom évek óta, hanem tanulmányozom is, tudom, hogy néhány év rendszeres meditálással kialakul(hat) bennünk az a képesség, hogy kapcsolatba léphessünk a túlvilágon élőkkel. Tudom jól, hogy ez nem helyettesíti a fizikai találkozást, és ettől még nem ölelhetjük át azt az "embert", akit annyira szeretnénk. Ha egy médium segítségével kapcsolatba lépünk szeretteinkkel, és hogylétükről érdeklődünk, mindig ugyanazt a választ kapjuk,

- Kérlek, engedj el! Én már jól vagyok, és vigyázok rád!

Teljesen mindegy, hogy valaki hisz-e a szellemek létezésében, és abban, hogy fentről segítik, és vigyázzák a mindennapjainkat, igen is léteznek. Az a "dolguk" hogy velünk legyenek, csak egy másik dimenzióban "élnek" Feladatuk van, ők segítik az életünket itt a földi síkon. Amikor pedig majd mi megyünk el, várnak ránk a fehér alagút végén.

Az emberek többsége retteg a haláltól, és szinte mindenki életében van egy időszak, ami halál-félelem-pánikot produkál. Én is átéltem ezt olyan tizenhat évesen. Nagyjából egy hónapig tartott. Semmi alapja nem volt a félelmemnek, de mégis a hatalmába kerített. Meg kellett birkóznom vele, és úgy tudtam felülemelkedni rajta, hogy elfogadtam, ez az élet rendje, és ha egyszer meghalok, majd jövök még....

Sokan kutatják a halálközeli élményeket, és aki részese volt ennek az utazásnak, és visszaért a földi síkra, mind ugyanazt élte át, mindenki ugyanazt látta, és mindenki ugyanazt érezte. A hálál élménye szép! Boldoggá tesz, és végtelenül megnyugtat. Azok az emberek, akiknek volt szerencséjük ehhez az élményhez, soha többet nem féltek a haláltól. Tökéletesen tudják hogy mi vár rájuk.

Ha valóban ennyien hiszünk a szellemekben, akkor miért csak évente egy napot áldozunk az elhunytak emlékére? Miért kell sok esetben kirakatot csinálni a temetőlátogatásból? Miért kell rendőri irányítás a temetők környékén? A halottak nem a sírokban vannak, hanem körülöttünk és velünk. Miért nem otthon emlékezünk rájuk, vagy miért nem megyünk el inkább a hiányolt személy kedvenc fájához, és ott gyújtunk egy szál gyertyát az emlékére, és beszélgetünk vele? Azért mert attól félünk, hogy a végén "odaül" mellénk, és elkezd beszélgetni velünk? Nagyobb az esélye a találkozásnak egy meghitt helyen és környezetben, mint egy rideg, hideg és szörnyen zsúfolt temetőben.

Az anyukám közel negyven éve elveszítette már az apukáját és az öccsét is, és mai napig fáj a hiányuk, de nem utazzuk át az országot azért, hogy egy csokrot vigyünk a sírra, hogy a "szomszédok" ezt láthassák. Az anyukám készít egy virágokkal díszített szentélyt a házunk teraszán, felteszi a nagyapám kedvenc dalait, szép gyertyákat gyújt és történeteket elevenít fel róluk. "ŐK" pedig meglátogatnak minket, és örülnek, hogy az otthonunkban "fogadjuk " őket. A mi családunkban nincs is halottak napja, mert mi minden nap emlékezünk rájuk, és nagyon hálásak vagyunk azért, hogy vigyáznak ránk.

Én is ezt a hagyományt ápolom, és egy itthoni szeretetteljes megemlékezést tartok mindazok számára, akiket elveszítettem, és borzasztóan hiányolok.

NoraSm
Nézz be hozzám itt is: https://www.facebook.com/norapictures/

Mi, mint fotósok 1. rész

Mi, mint fotósok nem öt perce kezdtük a szakmánkat. Mi, mint fotósok nem úgy lettünk fotósok, hogy jó anyagi helyzetünket kihasználva vettünk egy jobb gépet, és máris munkába álltunk. Mi, mint fotósok nem celebek vagyunk, akik a kapcsolataink által egyik percről a másikra tele lettünk munkával. Mi, mint fotósok vacak géppel kezdtük, és ahogy az anyagi helyzetünk engedte, egyre jobb masinákat vehettünk. Mi, mint fotósok úgy lettünk elismertek, hogy bizonyítottunk, sorozatban!

Amikor tizennégy éve elkezdtem a fotózással foglalkozni az élményért tettem, és azért, hogy megőrizhessem az életet. Kicsit azért is, hogy ne múljanak el az emlékek, és évekkel később is beleélhessem magam egy régi pillanatba. Tele voltam kétellyel, hogy vajon visszaadják-e a fotóim azt az érzést és mondanivalót, amit én láttam és éreztem a fotó elkészítése közben. A közvetlen környezetem nem volt mérvadó, hiszen elfogultak, és ez természetes is. Mivel ők ezt látták is rajtam, megkértek, hogy keressek fotópályázatokat, és méressem meg magam ott, mert igen is jó vagyok.

A fotópályázatok világa

Négy évig fotóztam hobbiból és örömből, hogy tanuljak és tanuljak. Olvastam sok könyvet a témában, de mivel mindig is öntörvényű voltam, abban hittem, hogy a saját tapasztalataim, és a hibáimból való tanulás visz előre. Filmes géppel kezdtem, aztán jött az első digitális masina, és ezzel egy új korszak is elindult a fotózásomban. Költségkímélő volt, és azonnal vissza tudtam nézni a fotókat, hogy még a helyszínen tudjak korrigálni ha hibáztam volna. De ezt a változást és korszerűséget csak az értheti meg, aki még tudja milyen volt pl. az orsós magnó. Aki teljesen a modern kor gyermeke, az sosem fogja átérezni, hogy mekkora változás és segítség ez egy fotós számára, óriási előrelépés. Kellemetlen egy római utat megismételni ha otthon derül ki, hogy valami gubanc volt a filmes géppel, és egy darab kép sem sikerült.

Szóval, én négy évig gyűjtöttem a képeket, és képeztem magam egyedül,és tanultam sok más fotós munkájából, hogy fel merjem venni a versenyt egy pályázat által. Az első évben sikerült bekerülnöm egy válogatás könyvbe, ami óriási érzés volt nekem is, de amikor az anyukám fellapozta, és meglátta benne a római Colosseumról készült fotómat, elsírta magát.

- Kicsiiiiim! Olyan büszke vagyok rád!

Azt hiszem ekkor hittem el először, hogy van némi közöm a fotózáshoz. A következő évben egy Balatoni sorozatommal különdíjas lettem, és egy évvel később a Jordánia sorozatom vitte el a "pálmát". Mindhárom pályázatot a Magyar Művelődési Intézet írta ki, tehát a szakmai hozzáértés evidens volt. Igen, ezzel megkaptam a visszaigazolást, amire már annyira vágytam. Feltöltött és borzasztóan inspirált, és vitt tovább a fotózás útján.

Néhány év alatt teljesen feltérképeztem a fotópályázatok világát, és kitapasztaltam, hogy sajnos sok közülük csak a fotók begyűjtésére alapoz, és a szerzői jogaimról le is kell mondanom, így közel harminc pályázat után, abba is hagytam.

Közben elkészült a saját weboldalam, ami tele volt a fotóimmal ,és veszettül élveztem, hogy az olvasóim, látogatóim számára sok kellemes percet adhatok általuk. Gyűjtöttem magamnak egy szép referencia anyagot, és elkezdtek felkéréseim lenni. Ergo, letettem az asztalra valamit, ami bizonyította, hogy elismernek, és szükség van a munkámra.

Na ja, de ezzel az is jár, hogy a megrendelők azt hiszik ha dicsérnek, akkor ingyen dolgozom. Így jött az újabb kihívás, megszabni a saját értékemet, pénzben is, és ezt meg is kapni. Néha úgy érzetem, hogy ez nagyobb művészet és kihívás, mint fotókat készíteni.

Egy fotónak akkor is értéke van, amikor azt ki kell fizetni. Több feszült helyzetem volt emiatt, mert a megrendelők visszaéltek azzal, hogy ismernek engem, és bizony volt, hogy ingyen kérték volna a munkámat, hiszen nekem csak kattogtatnom kell párat, és kész is. Nos, ha ez valóban ennyi lenne, akkor mért nem csinálják meg a saját gépükkel? Egy fotózás ott kezdődik, hogy az időmet, tudásomat, fényképezőgépemet adom. Benzinköltség, fotózás ideje, otthon válogatás, retusálás, ismét válogatás, és utána még egyszer találkozom a megrendelővel. Ez kérem idő és pénz.

Ha valaki bemegy a boltba egy kiló kenyérért, azt sem kapja meg ingyen vagy féláron csak azért, mert a boltos mondjuk a szomszédja. A kenyér árát is ki kell fizetni, tehát a fotózást is. Tiszta sor, hogy adok kedvezményt a munkadíjamból, de ingyen nem dolgozom. Vagyis dolgozom ingyen, de az egy másik kategória.

Folyt köv....

NoraSm

facebook.com/norapictures

nora.sm8@gmail.com