2012. május 5., szombat

Mi, mint fotósok 3. rész


Mi fotósok, akkor jövünk rá, hogy miben is rejlik a munkánk profizmusa, amikor kiesünk a megszokott rutinból, eltelik némi idő, majd újra a fotózás húrjai közé csapnánk, és kiderül, hogy inkább lettem amatőr, mint hogy profi lennék. 

Az utóbbi hónapokban nem fotóztam eseményt vagy rendezvényt, pláne nem olyat, ahol tudvalévő, hogy rengeteg ember lesz, és kevés a jó hely, ahonnan kényelmesen és zavartalanul tudok fotózni.  Egy kedves ismerősöm szólt néhány nappal korábban, hogy Május első napján, Jenson Button és Forma 1-es tudása Budapestre látogat, hogy a Bajcsy Zs. út és az Országház között száguldozzon, és pörgesse a motort.  Aki ismer, tudja, hogy Forma1 függő vagyok, a két nagy favoritom pedig, Button és Hamilton.  Tehát, ha cigány gyerekek potyognak az égből, én akkor is hallani akarom dübörögni, és az egekig pörögni a motor hangját, érezni akarom az égett gumi illatát, mert annak igenis illata van, ugyanis  ezek együttes élménye megszabadít a legmélyebb feszültségeimtől is. Feltölt energiával, és olyan  adrenalin löketet ad, mint kevés egyéb dolog.

Vártam már a napot, amikor kiélhetem szenvedélyem az autók iránt, de egyebet nem tettem, azaz nem néztem meg a részletes programot, helyszínt, műsort, és egyéb – mihez tartásként – szükséges infókat. Nem beszéltem a szervezőkkel, hogy fotós belépőt intézzek, vagy ha netán az nem sikerülne, megtudjam hol érdemes helyet találnom, és nem a rendezvény kezdetekor kéne megérkeznem, hanem mondjuk 2 órával korábban, és a Bajcsynak nem azon az oldalán kéne elindulnom némi rést keresni a pajzson, ahol szembe tűz a nap, mert így a legtöbb fotót ki fogja égetni a tűző nap, a bőrömről nem is beszélve, és az sem túl jó, ha a gép már annyira forró, hogy égeti a kezemet.  
















Régen egy pillanat alatt felmértem a körülményeket, és biztosan az árnyékos oldalon indultam volna el, egyszerűen rutinból. Elővettem volna valamelyik fotós passomat, szépen a nyakamba akasztottam volna, és nagy mosollyal elindulok a tömegben.  Nagyon kutatni sem kellett ilyenkor hely után, mert az emberek maguktól ajánlották fel, hogy álljak eléjük,és fotózzak kedvemre, nagyon szívesen segítik a munkámat.  Meg kell mondjam, most ennek szikráját sem vettem észre, inkább kapaszkodtak a kordonba, féltve őrizvén a helyüket. Ez a kép viszont azt mondatja velem, hogy több hasonló élményre vágynak az emberek. 

Tehát nappal szemben, és végeláthatatlan embertömegben esélyét sem láttam, hogy normális képeket tudjak készíteni, de egy lépcsőház bejáratának lépcsőjéről a száguldó autók tetejét már láttam. Maradt a hangban kapott élmény, megjegyzem az sem volt kutya.  Néhány perccel később a kordon mellől, rám köszönt valaki, egy volt gimis osztálytársam, és azonnal  lett helyem egy egészen jól belátható részen. Na, ez meg a mázli! És az is mázli, hogy az a közel fél óra, amit a tűző napon töltöttem, pont a bemutató legjobb és legtartalmasabb része volt, majd Button harmadik futamát is végigfotóztam.  Megkaptam a látványt is a hangélmény mellé. Próbáld meg elképzelni, milyen hangos és gyors lehet egy Forma1-es versenyautó, ha hullik a vakolat a házak homlokzatáról, ahogy elsüvít mellettük.  Nem cseng a füled, hanem néhány másodpercig szinte semmit sem hallasz, miután elhúzott melletted. Olyan erő árad a motorból, ami felfoghatatlan.  
Volt szerencsém néhány évvel ezelőtt a REDBULL Forma-1-es eseményén részt venni Tihanyban, és ott pazar helyről fotózhattam,( pláne, hogy idejében elő is készítettem a munkámat)  mondhatni VIP helyről.  Egy nagyon kedves barátom volt az üzletvezetője a móló melletti étteremnek, és  a terasz tökéletes hely volt az esemény teljes megörökítésére.  

A fotózás olyan, mint egy zenésznek a hegedülés. Amikor nap mint nap gyakorol, jól játszik, de ha egy időre leteszi a hangszerét, nyekeregni fog, amikor újra játszana rajta. Igaz a mondás, az igazi fotós minden nap fotóz valamit! 

NoraSm