2013. augusztus 21., szerda

Részlet Nóra című könyvemből 1.



Azt gondolom, természetes dolog, hogy ha valaki egy könyvet ír, akkor abba teljesen beletemetkezik, és a külvilág - részben - megszűnik. Felveszel egy teljesen más fordulatot, és amikor vissza kell zökkenni az életbe, valami hétköznapi dolog miatt, akkor az szörnyen fájdalmas érzés tud lenni.  Amikor írok, és belemerülök a munkámba, akkor nem lógok a neten, de ettől még tudnak adódni olyan helyzetek, amelyekre másképp reagálok, mint amikor mondjuk otthon éltem, ugyanis totálisan kizökkentenek az írásból.  

Pörgök én  a könyvemmel kapcsolatban persze, csak ez más. Sose gondoltam volna, hogy engem ennyire le tud kötni valami, és képes leszek egyszerre csak egy dologra koncentrálni, ahogy a pasik – úgy általában  -, irigylem is őket ezért.  Mint tudjuk, a nők három dolgot csinálnak egyszerre, és közben húsz dolgon agyalnak. Én is ilyen vagyok, de amióta könyvet írok, szép lassan megtanulok egyszerre csak egy dologra figyelni,  hiszen így sokkal hatékonyabb és összeszedettebb munkát lehet végezni. Még a végén én is képes leszek rá?


Ha a saját könyvemet  én nem élem át, akkor mi a francnak csinálom? Ha én nem sírok, vagy akár zokogok végig egy megható, vagy megrázó sztorit, amit épp leírok, akkor megette  a fene az egészet. Ez a könyvem pszichológiai része magam felé, átélek újra mindent, és így a helyükre kerülnek a dolgok. Az olvasónak pedig át kell adnom az érzéseimet is, és ez bizony nagy fájdalommal jár, ami megvisel közben.  Utána szépen letisztulnak az érzéseim is, de szinte minden fejezetben van olyan rész, aminek a felelevenítése hatással van a lelkivilágomra, ráadásul többször is. Hiszen amikor gondolkodom rajta, és azon, hogyan írjam le, az már egy sokk, aztán a durvább része az, amikor papírra is vetem, tehát minimum duplán kapom, pláne, hogy utána még vagy százszor el is olvasom. 

Érzékeny könyvet írok, kérem szépen, így hónapok óta egy mély érzelemvilágban élek. Mondjuk, ha egy hídépítésről írnék, más lenne az alap lelkivilágom is. Sokszor eszembe jut a Csak szex és más semmi! filmben, amikor „dramaturg-Dóra” ül a szobája közepén, előtte a laptopja egy dobozon,  ír, csokit majszol, és sír. Tegyük hozzá, hogy neki épp szerelmi bánata van, de sokszor én is úgy nézek ki, mint ő. Igen, ez ilyen.

Igaz, hogy ez a könyv rólam szól, de én csak egy idegenvezető vagyok. Tehát meg kell találnom az arany középutat,  hiszen a könyv neked szól, a valóságról és az életről.  


NoraS

További szép napot Neked! Üdv, Kovács Nóra 
Itt tudsz írni nekem: norakonyv@gmail.com
Nézd meg az új BLOGOMAT: http://norasmith.empowernetwork.com
Csatlakozz hozzám a FaceBookon: www.facebook.com/norapictures

2013. augusztus 10., szombat

A második gyerekkor

Egy idősebb Boxer kutyus gazdájaként a lustább üzemmódhoz szoktam az elmúlt évek során. Amíg Apolló ifjú titánként falusi kertes házban élt, a nagy terület ellenére sokat mentünk sétálni, futni, kalandozni, autózni. Ahova lehetett vittem őt magammal. Bírta a sok futást, nagy sétákat, és az átlagosnál nagyobb termete ellenére szép formás és izmos volt. Az elmúlt öt évben, amióta a nyugdíjas szüleimmel él, Ő is nyugdíjas lett, lusta, tiszta ősz a pofája, és persze túlsúlyos is. Amikor a kötelező oltások kapcsán meglátogatjuk az állatorvosunkat, aki lassan húsz éve kíséri figyelemmel a családunk ebeit és macskáit, minden alkalommal megszid, hogy csináljak valamit Apollóval, mert DAGADT! Mivel tudja, hogy bolondulásig rajongok az ebemért, és még sok évig szeretném őt a földi síkon tartani, azonnal fogjam őt fogyókúrára, mert meg fog állni a szíve idő előtt.

Idő előtt? Apolló tizenegy éves, és ez Boxeréknél már eleve szép kornak számít, mert ők az intenzitásuk által, rövidebb életűek. Néhány éve Balatonfüreden hattyúztunk Apollóval a mólónál, amikor odajött hozzánk egy kedves, idős néni, hogy szeretne Apollóval egy kis időt eltölteni, persze ha megengedem. Elmesélte, hogy neki is Boxere volt, aki sajnos a közelmúltban meghalt, és nagyon hiányzik neki. Megkérdeztem, hogy mennyi idős volt a kutyus.
- 17 éves volt
- 17? De az hogy lehet? A Boxer nem egy hosszú életű típus. Hogy lehet, hogy ilyen sokáig élt?
- Nagyon egyszerű a titka, szerettük! :)

Amikor Apolló betöltötte a 8. évét, szép lassan felkészítettem magam arra, hogy ő nem fog tizennégy, tizenöt évig élni, legyek hálás ettől kezdve minden napért, amit velünk tölt. Amikor annak idején a Boxer mellett döntöttem, elolvastam egy nagyon jó könyvet e témában, és így tudtam, hogy mit vállalok. Nagyjából nyolc évig lesz Apolló az én társam és a legjobb barátom, ez van. Ezért sem hajtottam őt fiatal korában, csak pont annyira, amennyire ő ezt még élvezte, és igényelte.

Most, hogy a kisöreg már tizenegy éves, duci, ősz és, lusta, a család minden tagja úgy vigyáz rá, mint egy három éves gyerekre. Amikor nagyon meleg van, a szüleim inkább nem mennek a telekre, nehogy a kocsikázás, amit egyébként imád, megártson és túl meleg legyen neki. Lesik minden kívánságát, aminek én annyira nem örülök, mert még lustább lesz. Amikor néhány napot a szüleimnél töltök, az én életem is Apolló körül forog, csak másképp. Nem engedem anyukámnak, hogy a sütivégek a tányérjába kerüljenek, rengeteget sétálunk, és elkezdtem őt táplálék kiegészítővel is etetni. Tesztelem Apollót, hogy hat rá a folyékony vitamin. Nos az eredmény szemmel látható, fogyott, erősebb és energikusabb lett, konkrétan a pofiján is látom, hogy fiatalodott.

Néhány nappal ezelőtt egy kora esti sétából jöttünk hazafelé, amikor összefutottunk egy tündéri négy hónapos Labrador fiúval, Semy-vel, és a gazdijával, aki félve engedte Apolló közelébe Semy-t, mert pár nappal korábban egy nagyobb termetű másik kutya sajnos bántotta a kis Labradort, és ettől kezdve Semy félt a nagy kutyáktól. Az ismerkedés hamar megtörtént, és Semy rájött, hogy vannak olyan nagy kutyák is, akik szeretik a kölyköket, és úgy játszanak vele, hogy közben nem élnek vissza erejükkel és termetükkel.

A következő fél órában én csak ámultam, hogy Apollóból honnan jött elő ennyi energia a játékhoz, de nagyon örültem, hogy végre talált magának egy kishavert, akivel kedvére játszhat. Meg is beszéltük a gazdival, hogy másnap este folyt köv...

Elváltunk Semytől, elindultunk hazafelé, de Apolló sajnos bemondta az unalmast. Annyira elfáradt a nagy játékban, hogy lerogyott a járdán, és képtelen volt tovább menni. Én pedig kénytelen voltam felhívni az apukámat, hogy legyen kedves beülni az autójába, és eljönni értünk, mert Apszi kidőlt a sorból. Öt perccel később meg is jött a felmentő sereg, érkezett a papa autóval, és röhögve vitte haza Apollót, bár este megjegyezte, hogy azért legyek óvatosabb, nehogy gond legyen Apolló szívével.  Olyan durván elfáradt, hogy másnap délutánig csak pisilni bírt felkelni. Este hét magasságában megkérdeztem az ebemet, hogy megyünk-e a Semy-hez játszani? Apolló felpattant és rohant az ajtóhoz.

Tíz perccel később Semy és Apolló hatalmas játékba kezdtek ismét, és kifulladásig játszottak. A kis kölyök Labrador úgy viselkedett Apollóval, mintha az apját látná benne. Egy percre sem lehetett elválasztani őket egymástól, úgy sétáltak és rohangáltak, mintha egymás árnyékai lennének.  Óriási élmény őket együtt látni.  Nem gondoltam volna, hogy Apolló tizenegy évesen képes még ennyit játszani, és türelemmel nevelgetni egy kölyök kutyust. Semy megfiatalítja őt, és így most élheti a második gyerekkorát! :)

NoraS