2013. október 27., vasárnap

Mi kell a Nőnek 4. rész



Mi kell a nőnek? Minden nőnek más. Mindenki más gondolatokkal, érzelmekkel, tapasztalatokkal, kudarcokkal, pofonokkal, sebekkel, és sérülésekkel él. Van, aki tudja ezt kezelni, vagy segítséget kér egy terapeutától, és vannak, akik nincsenek is tudatában annak, hogy milliónyi sebet és haragot hordoznak, amivel csak azt érik el, hogy mérgeznek.  Önmagukat, és másokat is.

Mindenkinek más a mércéje, mindenki más mintát hoz a gyermekkorából, családból, és a környezetéből. Vagy másolod az előtted lévő mintákat, vagy pont szembe mész velük, mert te másképp akarsz élni, mint a szüleid. Van olyan nő, akinek alapvető dolog, hogy a férfi keresi meg a pénzt, és van olyan nő, aki képtelen lenne úgy együtt élni egy kapcsolatban, vagy családban, hogy ha aprósággal is, de hozzá ne tegyen a családi kasszához. Kell az önbecsüléséhez, jól esik a sikerélmény, hiszen az erősít és inspirál. Nyugodtabb lesz az ilyen nő, és sokkal kevesebbet hisztizik, mert nincs miért. Jóban van önmagával, és a párjával is. Bármi gondja van, képes azt a megfelelő helyen, időben és összefüggésben tálalni, és így sokkal hamarabb talál megoldást, mert képes nyugodtan és higgadtan gondolkozni, és dönteni.  Nem pánikol.

Melyik nővel jobb együtt lenni, egy ideg ronccsal, aki minden pillanatban támad, vagy egy olyan nővel, akiből árad a nyugalom és a megértés. Kezdek eljutni oda, hogy ha a nők igazából tudnák, hogy mit várnak el maguktól, ismernék erényeiket és hátrányaikat, sokkal könnyebben képesek lennének elmondani azt is, hogy mit várnak el egy pasitól, egy baráttól, egy barátnőtől, egy főnöktől, egy kollégától, a szeretőjüktől, a gyerekeitől, a szüleiktől és a sarki fűszerestől. 

Nehéz dolog az önismeret, és sokan futnak is falnak e szó hallatán, de igazából tök mindegy, hogy bele nézel- e időnként önszántadból egy egy képletes tükörbe, vagy sem, az élet úgyis rákényszerít bizonyos helyzetekben, hogy lásd önmagadat. 

Régebben jót mosolyogtam a csajokat rendbe tévő műsorokon, és önsegítő, nővé változtató kurzusokon, mára viszont beláttam, hogy a lehető legjobb út, módszer, segítség és lehetőség a nők számára, hogy visszataláljanak önmagukhoz. 

Néhány nappal ezelőtt belefutottam a YouTube-on egy amerikai előadóba, aki szenzációs módon mutatja meg a nők és férfiak közötti különbségeket. Szánj rá egy órát, és nézd meg! Visítani fogsz, és közben rengeteg hasznos tanácsot is kapsz. Találd meg önmagadban a harmóniát, és mosolyogj többet! :) 


További szép napot Neked! Üdv, Kovács Anett Nóra 
Itt tudsz írni nekem: norakonyv@gmail.com
Nézd meg az új BLOGOMAT: http://norasmith.empowernetwork.com
Csatlakozz hozzám a FaceBookon: www.facebook.com/norapictures




 








 

2013. október 25., péntek

Stílus

Nem a divatról, hanem kommunikációs stílusról kezdtem el ma gondolkodni. Arról, ahogy egymással beszélünk, viselkedünk, viszonyulunk, reagálunk vagy éppen reakciót váltunk ki másokból, avagy mások belőlünk...

Természetes, hogy mindig magamból indulok ki, és mivel én rosszul viselem, amikor kioktatóan, becsmérlően, fölényesen, számonkérően, kellemetlen helyzetbe hozóan viselkednek velem, sosem teszem másokkal. Néha az én stílusom is keményebb a megszokottnál, de annak vagy oka van, vagy korrigálok időben, hogy ne megbántsak a szavaimmal, hanem segítsek. Ha támadsz, a másik ember védekezni fog, azaz ő is támad, vagy kitér a támadások elől, csak azt meg gyávának nevezik, holott pont nem az. Amikor viszont emberi hangnemben, érvekkel alátámasztva, minden segítőszándékkal átitatva tálalsz egy dolgot, megértő fülekre fogsz találni. Befogadóvá válik a másik fél, nem pedig elutasítóvá.  Tehát a szándékod célt fog érni, mert rájött, hogy mit rontott el, miben hibázott, és min tud változtatni. És ezeket a változásokat úgy fogja véghez vinni, hogy élvezi, nem pedig kényszerből. 

Tény, hogy vannak olyan emberek, akiknek mindegy, hogy milyen stílusban mondod el, a véleményedet, gondolatodat, ötletedet, javaslatodat, támadni fog. Ők is rájönnek a hibákra, csak később, és sokszor egymás után kerülnek elutasító helyzetbe, de előbb utóbb, ők is elfogadóvá válnak. Ezt ki kell várni, fölösleges erőltetni. Ez az ő játszmájuk egyedül, nem tudsz neki segíteni. 

Mindenki képes a változásra, csak az nem mindegy, hogy ez természetes úton következik be, vagy kényszer hatására, mert a végeredmény teljesen más akkor, ha én akarom a változásomat, ez a siker és fejlődés, bölcsebbé válás, és más akkor, ha nyomás hatására kell változtatni, mert azzal a lelkivilágunk nem fog tudni azonosulni, azaz nem leszünk jól a bőrünkben, és egy idő után ez belülről mérgezni fog. Egy darabig meg lehet hasonulni, de hosszútávon nem, és ha sokáig kellett visszafognod magad azért, hogy megfelelj, miután kikerülsz ebből, benne van a pakliban egy nagyobb lázadási vágy, és ez egy darabig tombolni is fog. Voltam így én is néhány évvel ezelőtt.  

Fogadd el, hogy nem tudsz megváltoztatni senkit, csak egyedül önmagadat, tehát ahhoz hogy jól érezd magad  a bőrödben, neked kell változni, és sokkal jobban jársz, ha nem az ellenállást választod, hanem hagyod megtörténni. Részben tetszeni fog amit csinálsz, másrészt a siker garantált. A megfelelő stílus csodákra képes, csak ehhez figyelni kell, hogy tudd az adott témáról, vagy helyzetről, az adott embernek mit, mikor, mennyit, és pláne hogyan mondj, vagy kérdezz....

További szép napot neked! Üdv, Kovács Anett Nóra 
Itt tudsz írni nekem: traning@norapicturestudio.hu















2013. október 22., kedd

Éld meg

Szinte a csapból folyik az a mondat, hogy élj a mának. Hallottuk ezerszer, és büszkén állítjuk, hogy ennek megfelelően is élünk, de közben meg nem így van. Ennek a mondatnak a jelentésével is csak vajmi kevesen vannak tisztában, és még kevesebben, akik képesek is rá, hogy mindig azt a percet éljék, amiben éppen vannak. Nehéz erre ránevelnie magát az embernek, de megéri. Ez is egy tanulási folyamat. 

Képzeld el, ha mindenki mindig a mában élne, lehet, hogy nem is lennének gondjaink? Mert a gondokat mi generáljuk többek között azzal, hogy a múlton kesergünk, a jövőtől félünk, hogy mi lesz akkor ha, mi lesz akkor ha.... és így szép lassan eltávolodunk a mosttól, de annyira, hogy már észre sem vesszük, csak a tünetét, ami azt mutatja, hogy szinte semmi sem jó körülöttünk. Ennek van egy másik oldala, amikor valaki a múltban él, a jövőt várja, de közben szinte csak jó dolgok peregnek a fejében lévő vetítővásznon. Viszont ha abból indulunk ki, hogy a a múltam a jelenem, tehát ha  a múltban jó dolgokat éltem meg, akkor ezt a jó rezgést viszem bele a jövőbe és így akkor a jelenbe is, tehát aki pozitívan gondolkozik mindegy hogy  a múltban vagy  a jövőben él, a jelene is jó lesz?

Évekkel ezelőtt én is hajlamos voltam arra, hogy a múlton rágódtam, a jövőben vártam valamit, de azokon a dolgokon, amikben épp benne voltam, szinte csak átsiklottam. Fizikailag a részese voltam a dolgoknak, de lélekben teljesen máshol jártam. Egy idő után pedig azt kezdtem érzeni, hogy már semminek sem tudok úgy örülni, mint régen, nem dob fel semmi sem igazán, és még kritikusabb lettem.

Hosszú volt a folyamat, amíg leesett, hogy mit csinálok, vagyis mit nem, aztán a felismerés fájdalma után tudatosan figyeltem arra, hogy mindig azzal foglalkozzak agyban és lélekben, ami épp előttem van. Amikor pedig eljutottam odáig, hogy rutinná vált megélnem a körülöttem lévő valóságot, és teljes mértékben a részese is voltam az életemnek, csodák történtek. Tudatosabb, türelmesebb, és érzékenyebb lett minden mozdulatom és gondolatom. Arról nem is beszélve, hogy sokkal többet mosolygok. 

NoraS

További szép napot Neked! Üdv, NoraSm


Itt tudsz írni nekem: traning@norapicturestudio.hu
Csatlakozz hozzám a FaceBookon: www.facebook.com/norapictures







2013. október 16., szerda

Átváltoztatjuk 1. rész - Akasztják a hóhért

Kedd reggel hétkor csipogott a telefonom, hogy Ébresztő! Pörgés indul. 

Félálomban összedobtam a tejeskávémat, hogy magamhoz térjek, majd az este összekészített hozzávalókkal, és a fényképezőgépemmel beültem az autómba, hogy bevegyem a reggeli budapesti belvárost, és átverekedjem magam Csillebércre. Kilenc körül dokkoltam Kriszta barátnőmék házánál, és miután felmásztam közel száz lépcsőfokot a friss őszi csípős reggeli levegőben, beestem az ajatjukon, és annyit bírtam kinyögni, 
- Itt vagyok, felőlem kezdhetjük! :) 

Öt perccel később Bea is megérkezett, és ettől kezdve mintha valami gombot nyomtak volna meg bennünk, átváltottunk csajoz üzemmódba. Ez pedig azért érdekes, mert vannak olyan nők, akik ugyan vonzóak, és csinosak, de gondolkodásban, és lelkivilágban sokkal határozottabbak, olykor keménynek tűnőek, néha zavaróan gyakorlatiasak, és nem a műkörömről beszélgetnek általában. Nos, ezeknek a nőknek hangulat kell ahhoz, hogy a nőciség minden báját és szépségét megmutassák. 

Akasztják a hóhért 

A közös röhögős kávézás közben összeállítottuk a ruhákat, cipőket, kiegészítőket, én pedig egy gyors hajmosás után rábíztam magam Beára, aki profi fodrász, hogy élje ki magát rajtam. Sejtettem, hogy a végeredmény sokkal rövidebb lesz, mint azt én szeretném, de rá kellett jönnöm, hogy nem az a lényeg hosszú vagy rövid egy nő haja, hanem az a fontos, hogy jól áll-e neki, könnyen kezelhető és variálható. Nos, az enyém ilyen lett.

A csajok szerint  tíz évvel lettem fiatalabb az új frizurám által, de akkor most gondban vagyok, mert eddig is mindenki harmincnak nézett, és ha abból még levonunk egy tízest, az sok lesz, mert húszéves semmiképp sem akarok lenni, maradnék a harmincas korszakomnál.

Kész a hajam, a sminkem, a csajoké is, és laza három óra után indulásra készen irány a csillebérci erdő és a fotózás. Nem véletlenül vagyok a fényképezőgép exponáló gomb felőli oldalán. Én sajnos nem szeretem, ha fotóznak, mert azonnal megfeszül minden idegszálam. Ezért ügyelek arra, hogy az általam készített portrék olyan arcokat adjanak vissza, amit a modell szívesen lát. Most viszont akasztják a hóhért, engem fognak öltöztetni, beállítani és fotózni a csajok, nagy mutatvány lesz... 

Öt perccel később meg is találtuk a helyet, ahol a fák takarnak az öltözéshez, jó a háttér a ruhákhoz, csodásan süt a nap, és a ruhákat is fel tudjuk akasztani a ház bejáratának keritésére. Tíz perce foglaltuk el a helyünket, amikor tolatva, nagy gázzal megérkezett egy jó ötvenes úr, kipattant az autótóból, és én már lelki szemeim előtt láttam, ahogy ordítani fog, hogy mi a fenét keresünk mi az ő portáján!? Nem így lett, mert a legnagyobb meglepetésemre, hatalmas mosollyal mondta, hogy minden nap ilyen látványra szeretne hazajönni :) Majd azonnal fel is ajánlotta, hogy használjuk a kertjét a fotózáshoz. Cuccok összepakol, és miután végigsétáltunk a hatalmas, csoda szép kerten, megérkeztünk egy kis házhoz, amit birtokba vettünk közel egy órára. 
Villámöltözések, beállítások, vihogás, poénkodás, kattogtatás, öltözés, öltözés, kattogtatás. Sorra vettük Beával a ruhákat, hogy összehasonlítstuk melyik kin áll jobban. Igen, ebben a pakliban az is benne van, hogy olyan ruhát vállal be az ember, ami egyáltalán nem az ő stílusa, vagy csak azt gondolja, hogy nem az ő stílusa, addig amíg fel veszi. És mivel meg van az a lehetőségem, hogy a kész sosrozatból kiválogassam azokat, amiken valóban én vagyok, nincs mit veszítenem, kattogjon az a gép. 

A megbeszéltek szerint másfél órát szántak a csajok a fotózásra, de ha azt nézem, hogy elkészülni volt három óra, akkor napnyugtáig sem hagyjuk abba a mókát. Délután háromkor bontottam asztalt, pedig lett volna még ötlet bőven, hiszen a bundák ekkor kerültek elő, egy kedves ismerős jóvoltából. Nincs az a nő, aki ne veszne meg egy nerc láttán, pláne ha viselheti is. Állatvédő vagyok, és piros festékkel kéne őket leönteni, de a bunda még engem is levesz a lábamról. Egy bunda önmagában öltöztet, már csak egy tűsarkú kell hozzá és KÉSZ! :) 

 
További szép napot Neked! Üdv, Kovács Anett Nóra 

Itt tudsz írni nekem: norakonyv@gmail.com
Nézd meg az új BLOGOMAT: http://norasmith.empowernetwork.com
Csatlakozz hozzám a FaceBookon: www.facebook.com/norapictures

2013. október 10., csütörtök

Cserélj paklit!



 Miért ezt a címet adtam ennek az írásomnak? A végére rá fogsz  jönni magadtól...                                                          
Az elmúlt bő két évben többször cseréltem paklit, mint az előtte lévő huszonöt évben összesen. Felgyorsult a kiválasztódás, mert ha én változom, akkor a környezetem is változik, evidens. Amikor változik az érdeklődésem, gondolkodásom, életkörülményem, az kihatással van a környezetemre is, és lesz, akit vonzani fog, de lesz, akit taszítani. Néha tudatosan változunk, és a környezetünket is tudatosan figyeljük, és van, hogy a változás bennünk fel sem tűnik, de a körülöttünk lévők reakciója előbb utóbb tükröt fog mutatni. Ez a sztori akkor jó, ha a környezetemnek is tetszik a változásom, és jön velem az úton. A keményebb viszont az, amikor kialakul egy szakadék  két ember között. Ezt a helyzetet boncolnám most….

Tudjuk, hogy életünk sok szereplője csak egy bizonyos ideig marad mellettünk. Tanít valamit, vagy mi neki, majd amikor a dolgát elvégezte, tovább is áll, de amikor olyan kapcsolatok zárulnak le hirtelen, amelyek 5-10-15 évig tartottak, az fájdalmas. Viszont tapasztalatból tudom, hogy csak az első hosszú barátság lezárása fájdalmas, de az viszont nagyon! Akkor még tépelődsz, bűntudatod van, holott neked lenne jogod és alapod haragudni, mert oktalanul bántottak, vagy éltek vissza a bizalmaddal, és ez akár kínos perceket is okozhatott neked. Önhibádon kívül kerültél hülye helyzetbe, és mégis te érzed magad pokolian ostobának. Összeköt egy halom közös élmény és emlék, no meg a hosszú évek, viszont amikor ezen túl vagy, és nem csak a lezárás tényét veszed tudomásul, hanem fizikailag is lezársz, öt perccel később a lelked mélyéről fel fog szakadni egy hatalmas, megnyugtató sóhaj.

Sokszor eljutottam már arra a pontra, hogy én bizony nem fogom rosszul 
érezni magam azért, hogy másnak jó legyen. Amikor ez az érzés felbukkan bennem, én már csak öt percig gondolkodom a lezáráson, de nem azon, hogy megtegyem-e, vagy sem, hanem azon, hogy hogyan, és mikor. A csetepatés zárásnak nincs értelme. Nincs hozzá sem kedvem, se lelkem, se agyam, se időm, energiám, mert csak engem mérgezne. Sokkal hatékonyabb a csendes visszavonulás. Nálam ez jött be, ez működik, és talán emberségesebb is. Persze volt olyan eset is, amikor egy csúnya szócsata tett pontot egy nagyon hosszú barátság végére. Ha szükséges, felveszem a kesztyűt, de tényleg csak akkor, ha ezt kikényszerítik belőlem.

Tehát, csak az első néhány barátság lezárása jár pokoli kínnal. Idővel pedig ebben is rutinod lesz, mert sokkal jobban felismered a jeleket, és miután becsuktad az ajtót, körültekintőbben és megfontoltabban fogsz tudni új barátokat beengedni az életedbe. Ahogy öregszünk egyre kevesebb barátunk lesz, ami először furcsa, de idővel megértjük, hogy három igazi baráton kívül nincs is szükségünk többre, az eddigi életünk pedig a sok történés alkalmával kiválasztotta az igazi barátainkat, tudod azt a barátot, akit éjjel háromkor is felhívhatsz bármiért.

Ez pont olyan, mint a párkapcsolatok. Jönnek, mennek. Tanítanak, padlóra küldenek, de mindeközben segítenek abban, hogy végül megtaláld a megfelelő embert. Az évek múlásával nem csak te változol, hanem a barátaid is, és lehet, hogy egyszer csak már nem ugyanarról beszéltek, vagy a barátban fedezel fel olyan jellembeli változásokat, amikkel te nem tudsz, és nem is akarsz azonosulni. Ha már nem érted, hogy ő mit miért tesz, akkor az sehova sem vezet, csak a befejezéshez.














Nem maradok senki barátja csak azért, hogy ő az én energiámból táplálkozzon, de viszonzást sosem kapok, maximum morzsákat. A barát nálam nem itt kezdődik. A barátság kölcsönös dolog. Figyelem, tisztelet, megbecsülés, elfogadás, őszinteség, megbízhatóság és lojalitás.


Cserélj paklit, ha úgy érzed, hogy kihasználnak. 
Cserélj paklit, ha visszaélnek a bizalmaddal.
Cserélj paklit, ha úgy érzed, hogy attól nyugodtabb, és mosolygósabb leszel.

További szép napot neked! Üdv, Kovács Nóra 
Itt tudsz írni nekem: traning@norapicturestudio.hu

2013. október 3., csütörtök

Esküvős feeling vol. 03 - Edina&Karesz

Ez lesz az a történet, amit nehéz papírra vetnem könnyek nélkül, hiszen most a barátaim fognak örök hűséget fogadni egymásnak. Ha egy korábban nem ismert házaspárról sikerült jó sorozatot készítenem, akkor most a barátaim esetében még nagyobb a kihívás, és sokkal mélyebb a kötődésem is, hiszen ismerem őket sok sok éve.

Ez a történet már akkor elkezdődött, amikor Edina és Károly a tavasszal meghívtak az esküvőjükre, és azt is kérték, hogy én legyek a nap fotósa. Végigfutott rajtam a hideg az örömtől, hiszen olyan sok dolgot fotóztam én már az ő életükből. Régen a közös bulikat, szülinapokat, amióta pedig Beni, a kisfiúk megszületett, még több és több fotóm van róluk. Az ő életük sok epizódjának részese voltam már, most pedig jöjjön a nagy nap! :) 

Azt gondolná az ember, hogy közel hat hónap mennyire sok idő egy közel száz fős esküvőt megszervezni, de egyszer csak ott tart a dolog, hogy egy hónap múlva esküvő, két hét múlva esküvő, ruhapróba, kellékek, kiegészítők, meglepetések, és azon kaptam magam, hogy az utolsó megbeszélést tartjuk, és már minden apró részletet tudok, de így nem lesz a számomra semmi meglepetés az esküvőn. Miután mindent megtudtam, örültem volna egy kicsit, ha mégis inkább sima vendég lehettem volna.

Az esküvő előtti néhány napban megkaptam Edina és Karesz gyermekkori és kedvenc közös fotóit, és a számukra oly sokat jelentő zenei aláfestéssel csináltam két silde-ot, ami szintén a vendégek számára készül. Lassan  minden a helyére került, és közben számoltuk vissza napokat, és az órákat. 

Szeptember 13 péntek 

Most kezd összeszorulni a torkom, mert ahogy leírtam a dátumot, azonnal és egyszerre jutott eszembe az egész nap, az első pillanattól, az utolsóig.  Most, három héttel később is minden mozzanata élesen él bennem, és egymás után kattannak be a részletek. 

Reggel korán átköltöztem a lányos házhoz, és ezzel kezdetét vette egy fergeteges nap. Átsétáltunk Edinával a körúton a fodrászhoz, és mindketten egyszerre mondtuk, hogy olyan érzésünk van, mintha egy másik bolygón lennénk. Teljesen más a lelkiállapota egy péntek délelőttnek, mint annak a péntek délelőttnek, amikor az ember lánya férjhez megy. Ez olyan, mint ha egy burokban lennél, és semmi de semmi sem történhet, ami kizökkent ebből a boldogságból. És az a helyzet, hogy nem is jön semmi zavaró tényező, az apróságok pedig egy pillanat alatt megoldódnak. Mondom én, hogy ki kellene találni valami Esküvő Eszenciát, amiből magunkra fújhatunk néha, mint egy kedvenc parfümből. Ezért kell az, hogy minél hosszabb legyen ez a nap, ezért kell a rengeteg fotó, a videó, és minden kiegészítő, hogy sok év múlva is átérezhető legyen a házasságkötés napjának hangulata. 

Ez a nap bizony nem akkor kezdődik, amikor megérkezik a vőlegény a házasságkötő terembe, ez a nap akkor kezdődik, amikor két ember eldönti, hogy összekötik az életüket egy gondosan kiválasztott, és megtervezett napon. Az esküvő napja már "csak" a finálé. Szép lassan összeállnak a puzzle darabok, és egyszer csak abban  a pillanatban vagyunk, amikor Edinával, gyönyörű menyasszonnyá változva, egymásra nézünk, és elindulunk a boldogító igen felé. 
Beszállás a menyasszonyi autóba  a ház előtt, és indulás a Bakáts téri házasságkötő terembe, majd a Bakáts téri templomba. Egy csoda szép ezüst színű Mercedes átsuhan a pénteki belvároson, hogy valóra váljon ismét egy álom. Csak utólag vallottam be Edinának, hogy amikor befordultunk a térre, és megláttam a templomot, olyan érzésem volt, mintha még soha sem jártam volna itt, és a templom látványa elöntötte a szemeimet könnyekkel, de ahogy körülnéztem az autóban, nem csak az enyémeket. 

Ez is egy érdekes kontraszt, hogy amikor egy sima szerda délután elmegyek a Bakáts téri templom előtt, vetek rá egy pillantást, mert csoda szép, de teljesen más érzéseket hoz ki az emberből ez a templom akkor, ha azért jövök ide, hogy részese legyek a barátaim szerelmének és szándékának. 

Láttam már sok házasságkötő termet, de ez gyönyörű. A bordó alapszíne, a berendezés és a terem hangulata magával ragadott, ahogy beléptem. Remek képeket lehet készíteni ilyen díszlettel. Szép volt a szertartás, mégis mókás és kedves, csak gyors, nekem mindig túl gyors egy házasságkötés. A következő pillanatban pedig már az ifjú párt fotóztam, ahogy kilépnek a teremből, és karonfogva átsétálnak a templomba, ahol a végtelenül kedves és barátságos pap várta őket. 

Én mindig a templomi szertartáson érzem azt, hogy esküvőn vagyok, nekem valahogy itt érkezik meg igazán az áhítat, és az erős hit és szeretet két ember között, ami egy életre összekötheti őket. A templomi esküvőn én mindig látom lelki szemeimmel, ahogy az Angyalok leszállnak az égből, és repkednek az oltár előtt mosolyogva. Isten szent színe előtt fogadalmat tenni arról, hogy jóban, rosszban az egy csoda.  Az egyik pillanatban a meghatódottságtól sírunk és nevetünk, a következőben pedig Benin, ahogy az első padsorban ül a keresztanyja ölében, és hangosan magyaráz. Ő is itt van, részese a szülei boldogságának, hát persze, hogy elgügyögi a saját monológját, ez hozzá tartozik az eseményhez :) 

Hiába közel egy órás a templomi szertartás, mégis pillanatoknak tűnt, és az első hitvesi csók után irány a Napsütéses péntek délután, hogy a rokonok, barátok, ismerősök gratulációi után kezdetét vehesse a reggelig tartó ünneplés. 

 Boldog feleség, boldog férj, boldog szülők, és rokonok, barátok, minden résztvevő és szereplő egy teljesen más dimenzióban van. Én pedig szeretem nézegetni őket lopva a szemem sarkából, mert gyűjtöm magamba az élményt és mosolyt. Ebből fogok táplálkozni az elkövetkezendő időkben. Ez olyan, mint egy nyaralás, feltölt hónapokra, és amikor a szürke hétfőket élem, akkor kinyitom az emlékek szelencéjének tetejét, és engedek belőle egy kicsit, hogy a szürkét újraszínezze. 
Edina és Karesz táncos műsora, amit én hiába ismertem már, hatalmas sikert aratott, és teljesen más élményeket és érzéseket adott, mint amikor otthon láttam a bemutatót, tudtam úgy nézni, mintha most látnám először. A fotókból összeállított zenés slide pedig hol nevetésre, hol könnyekre fakasztotta a vendégeket. Ez a nap valóban arról szólt, hogy méltóképpen megünnepeltük két ember barátságát, szeretetét és szerelmét. Örülök hogy  a részese lehettem ennek a napnak, köszönöm! :)

Szeretnék kiemelni az estéből egy olyan élményt, amiben eddig még nem volt részem. Az esküvői vacsorán köszöntőt mondanak a tanúk, az ifjú pár, az örömapa, de örömanyát még nem hallottam köszöntőt mondani, pláne így nem. Csak álltam a gépemmel a kezemben, hallgattam az ifjú feleség anyukáját, és legszívesebben kirohantam volna zokogni egyet, de nem tehettem, mert részben odaszögeztek a parketthez a szavai, másrészt pedig én itt fotózom. Soha nem hallottam még, hogy egy anya megköszöni a vejének, hogy a lányát választotta, és most rábízza Edinát Károlyra, hogy ő vigyázzon rá ezentúl. Lenyűgöző beszéd volt! :) 

Sokszor kérdezem a párokat az esküvő után napokkal hetekkel, hónapokkal,  hogy változik-e valami, és ha igen, akkor mi? És mindenki azt mondja, hogy nem, minden ugyanolyan, mint eddig volt. Néha kedvem lenne vitatkozni velük, hogy én ezt nem így gondolom, de addig amíg nem éltem át az eseményt a saját bőrömön, csendben maradok, utána viszont megosztom majd, hogy miért, és miben változik meg az a két ember, akik úgy döntöttek, hogy házaspárként egyesítik erőiket :)



Eskövős feeling vol.02

Akkor most autózzunk Vácra, a második esküvő színhelyére, ami ismét egy teljesen ismeretlen terep lesz nekem, mert ajánlás útján lettem ennek az eseménynek a fotósa. Az arával telefonon és email-en egyeztettünk amit csak lehetett, így  a fő csapás irányt tudtam, de a menyasszonyt csak az esküvő napján, reggel tízkor láttam először, amikor megérkeztem érte a háza elé, és indultunk a fodrászhoz.

Klaudia kilépett a lépcsőházból, és ahogy megláttam a mosolygós lányt, tudtam, hogy jó csapat leszünk. Beült mellém az autóba, bemutatkozott, nagy puszi, és olyan érzésem volt, mintha nem most találkoztunk volna először. Mire pár utcával később leparkoltunk a fodrásznál, már dőltünk a röhögéstől. Smink kész, a haja kb. egy óra, egy gyors tusolás, és irány a házasságkötő terem. Bőven van idő minderre délután háromig.

Tapasztalatból tudom, hogy mindig csúszás van, de nem akartam Klau nyugalmát megzavarni, hátha igaza lesz... Már majdnem kész volt a haja, amikor megérkezett a barátnője, és a móka, kacagás folytatódott. Amikor kész lett a frizura is, és a menyasszonnyá átváltozás még látványosabb lett, Klau kérésére lementünk a Duna partra lőni néhány utolsó lányos fotót, majd ittunk egy kávét a parti kávézóban.

Két óra magasságában én már kezdtem feszültté válni, hogy egy óra múlva a házasságkötő teremben kell lennünk, felöltözve, mi pedig itt ülünk, és vígan kávézunk? De a Menyasszony egy percig sem izgatta magát, ő kiszámolta az időt :)

Pontosan húsz perccel később már a barátnői öltöztették. Mindenki pattanásig  feszült volt, csak az ara nem. Nem értettem, hogy lehet valaki ennyire nyugodt. Ő valahogy úgy fogalmazott, hogy volt két hónapja megszervezni az esküvőt, úgy érzi, hogy minden tőle telhetőt megtett, hogy emlékezetes, és szép legyen a mai nap. Ettől a pillanattól fogva neki már más teendője nincs, mint három órára megérkezni a váci házasságkötő terembe, és átadnia magát az esküvője minden pillanatának. Nem tudsz mindenkinek megfelelni, és nem is kell. Magadnak csináld, és te érezd jól magad, akkor nagy eséllyel a vendégek is elégedettek lesznek.

Néhány perccel később már a lányos lakásban öltöztették a barátnők a menyasszonyt. Az egyik a kiegészítőkért rohangált, a másik pedig a ruha fűzőjét húzta, jó szorosra, én pedig kattogtattam. Még arra is volt időm, hogy felfussak a fiús részlegbe is, majd három óra előtt elindultam a vőlegénnyel és a tanújával a házasságkötő terembe.

Hihetetlen, de három órakor a menyasszony is megérkezett, és elkezdődhetett a ceremónia. Szeretem látni, ahogy  a vőlegény meglátja aráját, nagy élmény a könnyeket látni a szeme sarkában, no és persze az elégedett mosolyt.

Közel másfél órával később, az ifjú feleség már az asztalon táncolt, és az ötven fős vendég sereg mind az asztal körül tapsolt és gyönyörködött benne. Nem hagytuk magukra a vendégeket míg az esküvői fotókat elkészítettük, hanem az étterem kertjét választottuk helyszínül, és így mindenki a részese lehetett a programnak. Nem volt menyasszony tánc sem, de érkezéstől a távozásig mindig tele volt a tánctér :)

Az én megbízatásom éjfélig szólt ez alkalommal, és amíg Vácról hazaautóztam Budapestre, sok szép pillanatot éltem át újra fejben és lélekben erről a napról, és a sok eddig megélt szép esküvőkről.  Ez olyan, mintha mozit néznék, a saját mozimat, és az utóbbi időben azt vettem észre, hogy az én privát mozim egyre több olyan filmet játszik nekem, amit mosolyogva nézek :)

Folyt köv....

További szép napot Neked! Üdv, Kovács Nóra 
Itt tudsz írni nekem: nora.sm8@gmail.com

Csatlakozz hozzám a FaceBookon: www.facebook.com/norapictures
Itt pedig a zárt csoportomat találod, ahol kimondottan az esküvő témakörét járjuk körbe, együtt! :) 



 

2013. október 1., kedd

Blogolj!

Jó néhány évvel ezelőtt, amikor először megpróbálkoztam papírra vetni a gondolataimat és érzéseimet, azt hittem, hogy ez egy roppant nehéz dolog. De ahogy leírtam az első szavakat, szárnyra kaptak az ujjaim, és csak püfölték a klaviatúrát. Meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy utat fognak törni maguknak a gondolatok.

Sosem voltam rendszeres blogoló, mert azt hittem, hogy ki a fenét érdekel az, hogy milyen gondolatok futkosnak a fejemben a reggeli tejeskávém szürcsölgetése közben, vagy akkor, amikor éjjel kettőkor még nem tudok aludni, mert kattognak a fogaskerekek a fejemben, hol a kínzó gondjaim miatt, hol pedig egy friss sikerem, vagy ötletem kapcsán. Ezért szoktam rá arra, hogy csak akkor írok, amikor olthatatlan vágyat érzek, és persze a témák is szabadon választottak. Annak idején a könyvemben azért (is) kevertem össze az időket, időszakokat, hogy ne mondhassa senki, kiadtam egy blog könyvet, mert nem az. Nagyon sokáig a napi blogolás gondolata feszültté tett, mert ha valami kötelező, és minden nap kénytelen vagyok vele dolgozni, akkor sosem fogok jókat írni. 

Most pedig az Empower Network tagjaként önként és dalolva vállalom, hogy naponta posztolok. Amikor a profilomat raktam össze, azon agyaltam, hogy mi a fenéről fogok én naponta írni? Esélytelen, hogy minden napra legyen valami használható mondanivalóm. Egy hét telt el a startolástól, és most meg azon mosolygok, hogy a napi egy bejegyzés lehet, hogy kevés lesz?  :)

Egy blogbejegyzés nem attól lesz jó, ha betartom az 500-700 szót, hanem attól, ha egyedi, érdekes, másolható, osztható, tartalmas, informatív, és feldobja, vagy elgondolkodtatja az olvasót. Ma már mindenki okostelefonnal él "párkapcsolatban", tehát fényképezőgép szinte mindig lesz nálad. Fotózd le azokat a dolgokat, amik téged érdekelnek, töltsd fel a képet a blogodba, írj hozzá néhány mondatot, és oszd meg az olvasóiddal. Értékelni fogják. Meg fogsz lepődni, hogy hány hozzád hasonló gondolkodású embert fogsz megismerni.

Sok embertől hallottam már azt a kifogást, hogy nincs időm naponta 30 percet magammal és a gondolataimmal foglalkozni. Azt is sokszor hallottam már, hogy én nem tudok írni. Könnyű neked Nóra, te értesz hozzá. Nem, én sem értek hozzá! Csak volt bátorságom megírni az elsőt, volt bátorságom megmutatni néhány embernek, és jó érzés volt a dicséret.  Ugyanis a jól kiválasztott, sok mindenkit érdeklő témák miatt egyszer csak létrejön egy olvasói tábor, akikkel tapasztalatokat cserélhetsz, új emberekkel ismerkedhetsz meg, visszaadhatod az ő érzéseiket, és az általad megélt dolgokkal segíthetsz másoknak, hogy hamarabb kikecmereghessenek egy rossz helyzetükből, vagy éppen megerősíted őket az adott témával kapcsolatban az álláspontjukban. A hasonló a hasonlót vonzza. Leírom nagybetűkkel, jó? SIKERÉLMÉNYT! fog hozni a blogod az életedbe, mert feltöltenek a visszajelzések, amiket kapni fogsz.

Ezt pl. tegnap ( hétfőn reggel) kaptam, már az új blogom kapcsán. Gyűlölöm a hétfőt, ha tehetném törölném a napot a naptárból. Amióta az eszemet tudom azon vagyok, hogy megszeressem ezt a napot, de eddig nem sikerült. Viszont az, amikor hétfőn reggel kinyitom a laptopomat, és olyan email vár, min ez, egész napra feltölt. 

"Uhhhh olvasom a blogokat, izgatottan várom a folytatást Én imádok olvasni,de ilyet még nem éreztem..olvasom,olvasom és teljesen elvisz...persze kellett ehhez a személyes ismeretségünk is,de röviden fogalmazva;) "mindegyik olyan Nóris" szórakoztatnak az írásaid, így a nem túl könnyű napjaimban,;))!!Köszi;)))" ( K.V.)

Nem kell a blogoláshoz sem írónak, sem újságírónak lenni. Minél egyszerűbben, logikusabban, tisztábban, de leginkább őszintébben írsz mindarról, ami téged foglalkoztat, átélsz, kipróbálsz, annál több olvasód lesz :) Mindig fog várni valaki, amikor hazaérsz, még akkor is, ha csak virtuálisan is, de várni fog.

Gondolj bele! Minden ember jó valamiben. Van aki hidakat épít, van aki tortákat süt, van aki a cukorbetegségről tud sokat írni, vagy arról, hogyan küzd meg a mindennapokkal egyedülálló anyaként, milliónyi példát sorolhatnék. A blogolás tökéletes lehetőség arra, hogy kitaláld mik azok a dolgok, amik téged a legjobban érdekelnek, de sosem volt bátorságod, vagy időd foglalkozni vele.

Az emberek szeretnek olvasni, kicsit bekukkolni mások életébe, őszinte érzésekről, és bevállalt kudarcokról vagy pofonokról. Egymásból és egymástól tanulunk, te is, meg én is. Arra szinte mindenkinek van ideje, hogy a reggeli kávé, vagy az esti híradó közben olvasson, és a blog erre tökéletes lehetőség. Arról nem is beszélve, hogy visz egy kevés rendszert az életedbe. Hamar megszokod, sőt rákapsz az izére, és mivel folyamatos elismerést generál neked, függővé válsz :) Pozitív értelemben függő leszel. 

Blogolj, hogy kiírd magadból azokat a dolgokat, amik feszítenek belülről. Fehér Mariann kérdezte tőlem a Juventus rádiós ( Budapesti Arcok c. műsor) beszélgetésemkor, hogy amikor kiírok magamból dolgokat, azzal valóban azt érem el, hogy megszabadulok tőlük? És a válaszom az volt, hogy igen, mert az írás nem más, mint terápia. Mariann mosolyogva zárta le a kérdést, hogy igen,szerinte is az! Sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb az az ember, aki kipakolja magából a dolgait. Az viszont tény, hogy kutya kötelességed úgy megírni a sztorit, hogy a végére nevess rajta. Hidd el ez sem nehéz, csak most érzed annak. És most joggal vetődhet fel a kérdés többeken, hogy én aztán mindent nem fogok ám  leírni magamról! Nem is kell, mert a sallangot ugyan megosztod a világgal, de a nagyon fontos, titkos dolgoknak bőven lesz hely a lelkedben és a fejedben, és akkor itt jön megint a terápia, mert mivel a sallang a kukába került azzal, hogy megosztottad másokkal, a fontos dolgok benned maradtak, így nem lesz káosz az érzelmi világodban, sokkal nagyobb rálátásod lesz az életedre, tehát gyorsabban és magabiztosabban  fogsz tudni dönteni, lépni és cselekedni. Nem viszik el a figyelmedet az apróságok. Érted? :) 

Az egyik barátnőm néhány hónappal ezelőtt magánéleti válságban volt. Sehogy sem tudott közel kerülni a férjéhez, hogy nyugodtan, és logikusan elmondja neki mindazokat a dolgokat, amik őt nyomasztják, bántják és zavarják. Azt tanácsoltam neki, hogy fogjon egy papírt, tollat, és írja le neki egy levélben. Teljesen mindegy, hogy három mondat lesz, vagy három oldal, írja le a kínjait, szorongásait, kéréseit úgy, ahogy az jön belőle. Egy pillanatig se érezze magát kellemetlenül, hiszen a párjának írja, de írjon! Majd amikor kész a  levél, és hazajött a férje, adja oda neki, hogy olvassa el. DE! Hagyja őt egyedül a levéllel, és ne kérdezze meg, hogy elolvasta-e, és mi a válasza, hanem vonuljon vissza, és hagyja őt gondolkodni. Lehet, hogy azonnal, lehet, hogy hetek múlva, de hatni fog. Sokkal jobban, mint azt ő most gondolná. Nos, a barátnőm először rosszul lett, hogy ő erre képtelen, de valahogy mégis erőt vett magán, és leírt mindent, és amíg írta csak sírt és sírt, de leírta és kiírta magából. Mire kész lett vele, meg is nyugodott, és mosolyogva tette a levelet az asztalra. Amikor hazaért a férje, átadta neki a levelet és egy szót sem szólt hozzá, csak felöltöztette a gyereket, és ismét szó nélkül elmentek sétálni. Séta közben újra kisírta magát a barátnőm, ám bízott abban, hogy működik a levél-terápia. Egy jó órával később értek haza, és a barátnőm úgy tett, mintha semmi sem történt volna, nekiállt vacsorát készíteni. A férje pedig szó nélkül segített megteríteni, majd könnyes szemmel átölelte őt, és annyit mondott, KÖSZÖNÖM! :) 

Mindegy, hogy mit írsz, cikket, blogot, levelet, emailt, könyvet, csak ÍRJÁL!

További szép napot Neked! Üdv, Kovács Anett Nóra 
Itt tudsz írni nekem: norakonyv@gmail.com
Nézd meg az új BLOGOMAT: http://norasmith.empowernetwork.com
Csatlakozz hozzám a FaceBookon: www.facebook.com/norapictures