2014. május 18., vasárnap

Szer-Elem 1. rész

Amikor pár nappal ezelőtt megírtam az igazi szerelem című cikkemet, azt gondoltam, hogy az lesz az utolsó írásom erről a témáról, legalábbis egyelőre. Az elmúlt napokban viszont olyan dolgokba futottam bele, amelyek arra késztettek, hogy kezdjem el magam beleásni ebbe a témába mélyebben, és olyan dolgokat, információkat találtam, és hallottam, hogy muszáj írnom róluk. Részben addig is összegzem magamnak, de elsősorban megoszthatom veled, mert vagy tudod már ezeket, és megerősítelek, vagy mondok neked új dolgokat, és Te is úgy fogod csapkodni a homlokodat, ahogy én tettem.

Néhány napja a Tesóm küldött nekem egy linket, hogy ezt az előadást hallgassam végig. Megnyitottam, és a cím érdekesnek tűnt, de amikor láttam, hogy 2,5 óra az anyag, megijedtem, hogy ez nekem sok lesz, ennyit én nem tudok egy dologra figyelni. Hozzáteszem egy YouTube-os hang anyagot akkor állítok meg, amikor akarok, tehát tőlem függ, hogy valóban bő két órát szánok a dologra, vagy egy hét alatt hallgatom meg, részletenként.

Elkezdtem hallgatni, de az előadó csaj hangja annyira idegesítő és affektáló volt, hogy már azon voltam lekapcsolom, viszont a téma és az információ áradat arra késztetett, hogy tegyem félre a látszatot, és csak arra figyeljek, ami az előadáson elhangzik. A téma a Mária – Magdolna rejtély. Nem akarok most Istennel és Istenről beszélni, de akitől teljesen távol áll ez a téma, azok számára is rengeteg hasznos és megdöbbentő dolgot mond, nemtől, vallástól, hittől teljesen függetlenül. „Egyseggel” végighallgattam az előadást és a végére már egyáltalán nem idegesített az előadó hangja, nem ez kötött le, hanem az, miket, és ahogyan mondott. Javaslom a nők számára, de a férfiaknak is, hogy egyszer ezt hallgassák végig, azonnal rá fognak jönni, a nőiességük és férfiasságuk kulcsa hol és miben rejlik. Akkora önismeret, hogy szárnyakat ad.

Miután kivégeztem ezt a hang anyagot, és persze jegyzeteltem, elkezdtem keresni még, és még, és még ilyen előadásokat, így bukkantam egy férfi előadóra, aki pedig a kapcsolatok, viszonyok, szerelmek téma kört kutatja sok éve, és közben meg mégis a Földön jár két lábbal.


Írtam korábban egy cikket arról, hogy ami ingyen van, annak nincs értéke. Sosem tartoztam ebbe a körbe, mert én baromira tudom értékelni azt, ami ingyen van. Látszólag ingyen van, mert pénzt nem adtam az előadásokért, de a lelkem, vagy a gondolkodásom  rossz darabjait kiszórom a kukába, amíg hallgatom, vagy nézem őket, tehát persze, hogy adok érte cserébe valamit, megértést,elfogadást és hálát. Legyek önző, és tartsam meg magamnak azokat a dolgokat, amik nekem segítettek, vagy elindítottak egy új irány felé? Dehogy!

A magyar nyelv szépségeit mindannyian ismerjük. Hallottam már elemezi az egész-ség és a fél-elem szavakat, de a szerelem szó mélységeit és igazi jelentését nem ismertem, eddig.

Van a négy elemünk, tűz, levegő, víz és a föld. Ehhez a négyhez jön ötödikként az éter. Az éter magyar jelentése SZER. A szer, a mindenséget átfogó szervező elv, azaz hiába az ötödik elem, mégis az első és legfontosabb. A SZER jelentése, törvény, rend.

Szer-ződésbe foglaljuk két fél közötti megállapodást, ettől lesz rendben a dolog. Megszerelünk valamit, ami elromlott egy szer-számmal.  Szer-telen a titkárnő, aki összevissza rohangál, azaz nincs meg a szer-vezettség a munkájában. Szer-tár van az iskolában, ahol rendszerben sorakozva vannak az eszközök és felszerelések.

A szerelemben viszont minden rendben van, mert a szer elemében van, vagyis a helyén.  Jól írtam én évekkel ezelőtt az első szerelmes írásomban, hogy a szerelem, és a szeretem sok dolog iránt lehet. Én azt írtam, hogy szerelmes lehetek az autómba, anya a fiába, apa a lányába, Szakács a munkájába és az ételeibe, zenész a műveibe, mert ez az alapja mindennek. Az a dolog visz téged sikerre, amit igazán szeretsz. Ne dolgozz olyan munkahelyen, ahol nem érzed jól magad, megaláznak, kihasználnak, csak azért, hogy munkád legyen. Ne magyarázd meg magadnak, hogy miért csinálod azt, ami neked nem jó! Annyi kifogást és meggyártott választ hallottam már arra, hogy miért nem változtat valaki. Nem is mások miatt „kell” megtenned, hanem magad miatt, ja ez is közhely, de igaz. Az olvasóim közül sokan viszont azt mondták, hogy szerelmes csak a férjbe, feleségbe, élettársba lehet lenni. Csak kiderül, hogy nekem volt igazam, nem mintha ez számítana. Aki ezt másképp éli, látja, úgysem fogod tudni meggyőzni, hogy a szerelem és a szeretet mindenhol ott van, csak észre kell venni, és tényleg ez az alapja mindennek.


A tanult, sokat tapasztalt emberek azt mondják, hogy csak és kizárólag akkor fog jönni az új másik feled, amikor erre nyitott és kész vagy.  Tapasztalatból tudom, hogy volt sorsszerű találkozás akkor is, amikor jól voltam, és akkor is, amikor nem. Vagy csak én gondoltam, hogy nem vagyok jó passzban, és a valóság más volt? Remélem ez fordítva nem történt meg sosem J

Tehát a szerelem önmagunk iránti elfogadás, tolerancia, tisztelet, elismerés alapú, ha ez megvan, akkor vagy nyitott, elfogadó és befogadó egy egészséges kapcsolatra. Ekkor vonzhatjuk be azt az embert, aki a mi szintünkön van. Alacsony szint „alacsony” ember, magas szint, „magas” ember. Ezért is érdemes két kapcsolat között magunkon dolgozni, és leszűrni mindazt, ami az előzőből bennünk maradt, aztán elengedni.

Az előadásban hallottam még egy nagyon érdekes dolgot. Biztosan voltál már úgy dolgokkal, hogy ösztönösen csináltál valamit, vagy vélekedtél valamiről, és aztán egyszer csak meghallottad a tudományos magyarázatát, és szinte ordítani tudtál volna a felismeréstől. Ösztönösen cselekszem, de ha én ezt évekkel ezelőtt tudatosan tudtam volna, mennyi mindentől megkímélt volna. Sebaj, sosem késő, hogy a titkok kiderüljenek.

Tudtad, hogy a szerelem kialakulásának, kezdetének három fázisa van? 1, Egymásra találás, rózsaszín köd. Amikor két ember hirtelen a semmiből, sorsszerűen találkozik, ösztönösen a legjobb énjüket adják, szinte olyan, mintha nem is ők lennének. Nyugodt, vidám, mosolygós, okos, ötletes lesz az ember. (Aztán utána jusson eszedbe a második randi, amiről már tudsz előre, és halálra görcsölöd magad, és szinte émelyegsz a találkozás előtt, a harmadikra meg már lehet, hogy el sem mész, de ha jó fej vagy, lemondod időben. )

A szerelmes kapcsolódás létrejöttével beindul minden belső mechanizmus, hiszen eljött a rend rakás és a szerelés időszaka. Szer-elem lépett az életünkbe, és mivel rend csinálás folyik éppen, olyan erőid és energiád szabadulnak fel, hogy ekkor van a hegyeket tudnék megmozgatni állapot. Kreatív leszel, és erős, és ötletes és beleállsz minden problémádba, amitől eddig lehet, hogy menekültél. Hasonló dolgokról írtam a múltkor a magam világából, de a lényeg ugyanez volt. Az, hogy ez a szerelem bomba meddig marad nálad, nálatok, az viszont egy másik kérdés. Lehet, hogy két nap alatt elmúlik, de az is lehet, hogy marad, és fészket rak, és amikor ez így van, azt hívom én áldásnak.



A 2, szakasz, a hiba keresés. Felszáll a rózsaszín köd, jönnek a szürke hétköznapok. Látod  a másikat mindenféle helyzetben. Öröm, bánat, siker, kudarc, gond, probléma, stb… és mint a mérleg két serpenyőjére, elkezdesz pakolgatni. Tetszik, nem tetszik, jó, nem jó. Akarom, nem akarom. Aztán jön egy pont, ahol vagy átbillensz, mert evidens, hogy bárhogy is vannak most a dolgok, neked ez teszik. Eszedben sincs menni, elmenni. A rosszabb az, amikor a serpenyő negatív oldala van túlsúlyban, de az ember mégis inkább úgy dönt, hogy marad ebben az elfogadható valamiben, és elnevezi kapcsolatnak. Ezeknek ugye ismerjük a végét, csak idő kérdése és vége lesz. És kevés az az ember, aki amikor dönt, azt mondja, hogy nekem ez nem fér bele, nem ilyen cipőt akartam venni, de most még van lehetőségem az elején emberhez
méltóan kiszállni, és új párt keresni. Adtam egy esélyt a dolognak, nem jött össze, viszlát! NEXT!

Döntöttem rosszul a múltban, bizony, nem is egyszer, de mára azt hiszem márt ezt is megtanultam. Nos, tehát a 3, fázis, a döntés. Valahogy mindig dönt az ember, maradok, mert ez jó nekem, maradok, mert ez szar nekem, megyek, mert ez szar nekem. Kicsit nyers voltam most, de így van.

Amikor sok évvel ezelőtt első ízben hallottam azt, hogy először magamba legyek szerelmes, a másik fél majd úgyis csak akkor fog jönni, ha ez megtörtént, nem hittem a fülemnek. Mi van? Hogyan lehetnék szerelmes magamba, amikor tökéletlen vagyok? Van ezer hibám, tanulási fázisban vagyok (mindig abban vagyunk) és nyilván vannak bennem és rajtam dolgok, amelyekkel elégedetlen vagyok.  Ja, itt jön az elfogadás. Ez az első lépcső. Erre is magamtól jöttem rá, hála érte Erős Tamásnak TH terapeutának. Szóval, amikor ez megvan, akkor a többi jön magától. Ugyanis észre fogsz venni magadon és magadban dolgokat, amik tetszenek. Pl. ma reggel nem láttam a szemeim sarkában azt a két szarkalábat, ami amúgy ott szokott lenni. Mosolyogva nézek a tükörbe, mert sikerült ügyesen megoldanom valamit, mert türelmes és nyugodt tudtam maradni. Sikerélmény, sikerélmény, sikerélmény. Aztán ebből az lesz, hogy elkezded szeretni magadat azért, aki, és ami vagy. És a végén tényleg szerelmes lehetsz magadba, mert addigra azt is megérted, hogy az önszerelem nem egoizmus, hanem egészséges önkritika, humor, és önbecsülés.



NoraS

Mária Magdolna rejtély http://www.youtube.com/watch?v=9NMmlUffOFk

Tudatos párkapcsolatban rejlő erő: http://www.youtube.com/watch?v=nR6KxjEasqo

2014. május 15., csütörtök

Szerva itt, csere ott


Időnként meghallgatom a Juventus rádiós beszélgetésemet, amit Fehér Mariannal vettünk fel, 2013. február 14.-n. Nem önimádatból hallgatom magunkat, hanem azért, mert minden alkalommal hallok magamtól új mondatokat, vagy azóta sok minden változott, vagy Mariannak van olyan kérdése, válasza, ami újnak hat nekem, és elindít egy gondolat sor irányába, aztán lesz belőle egy cikk, ahogy most is.

Mariann egyik kérdése az volt a könyvem kapcsán, hogy fel voltam-e készülve arra, hogy a NÓRA nagyon szélsőséges reakciókat fog kiváltani az emberekből körülöttem, és eszembe  jutott-e az írás közben, hogy el fogok veszíteni embereket, el fognak fordulni tőlem többen, lesznek-e irigyek a barátaim és haverjaim között? A válaszom pedig az volt, hogy persze. Fel voltam készülve, de azt is tudtam, hogy keményebb és fájdalmasabb lesz az általam és a könyvem által generált tértisztítás, mint amennyire erre én a fel tudnék készülni.

Valóban így volt. Sokkal drasztikusabb volt a változás, mint én azt gondoltam volna, de ma sem bánom, mert megtörtént a letisztulás. Vagy szép lassan elkoptak mellőlem emberek, vagy konkrét oka volt annak, hogy megváltunk egymástól, és igen, ezek között volt harag és nagy veszekedés, vádaskodás, és olykor gusztustalan mondatok is, amiket persze én kaptam. Ha Te változol, a környezeted is reagálni fog, ki így, ki meg úgy, én pedig a bőrömön éreztem ezt nap, mint nap.


Bevallom, olykor eljutottam arra a pontra, pláne amikor már nagy számban fogytak az emberek, hogy a hiba bennem lehet? Kifordultam volna önmagamból, és ez ellenszenvet vált ki másokból? Amikor pedig már majdnem elhittem, hogy a hiba az én gépezetemben van, mindig kiderült, hogy a jó úton járok, de a többiek meg nem tudnak és nem is akarnak követni engem, vagy jönni velem, tehát nem marad más hátra, mint megválni tőlük, hol így, hol megy úgy, ahogy a helyzetek hozzák.


A lényeg ebben az, hogy ne kudarcként éld meg, hanem lehetőségnek. Sok ember azon siránkozik ilyenkor, hogy milyen sok éve barátja már az illető, és akkor most hogyan fejezze be? Baromi egyszerűen, tegyél pontot a dolog végére, ha neked ez már terhes. Mi a jó neked abban, hogy olyan emberek vesznek körül, akik szívják az energiádat, belőled táplálkoznak, de neked sosem adnak ebből vissza? Sem egy kapcsolatban, sem egy barátságban nem nézheted az időt, ami összeköt vele, mert nem az idő köt össze, hanem az, hogy megértitek-e egymást vagy sem. Működik a dolog vagy sem. Az ember persze először megpróbál segíteni, hogy a nem működő és terhes dolgok megjavuljanak, de ha nem sikerül, akkor tovább kell lépni. No, én ezt az elmúlt négy évben gyakran megtettem, több emberrel is. Eleinte ez nehéz, mert lelkifurdalásod lesz, hogy látszólag kidobsz a kukába egy tíz éves barátságot, de mindennek oka van.

Miután megtisztítottad a teredet lesz egy időszak, amikor úgy érezheted, hogy szinte teljesen egyedül maradtál, de ez megint csak egy látszat időszak és látszat állapot. Le kell ülepednie a dolgoknak, és amikor ez megtörtént, és valóban tudatában vagy annak, hogy jól döntöttél, mert végre kapsz levegőt, végre tudsz magaddal foglalkozni, és nem mások határozzák meg a teendőidet és a lelkiállapotodat, akkor csodás dolgok fognak történni.

Megismersz új embereket, de nem ez a legszebb benne, hanem az, hogy szép lassan vissza fognak csöppenni az életedbe olyanok, akik valaha nagyon sokat jelentettek. Nők, férfiak, barátok, haverok, csupa jó ember. Csupa olyan ember, mint én. Volt már abban az élményben részed, hogy kilenc év után találkoztál valakivel újra? Én ezt múlt pénteken átélhettem. Óriási élmény volt. Átölelni és összevissza puszilgatni valakit, aki régen úgy bánt velem, mintha a kishúga lennék, el se hittem. A beszélgetésünk pedig ugyanolyan őszinte, és mély volt, mint régen. Sehol sem sincs az a kilenc év, meg sem történt, hiszen tegnap találkoztunk utoljára, és holnap megint fogunk.


Közel egy hónapja valahogy az események úgy hozták, hogy egy másik nagyon régi, régi barátommal lett szinte napi a kapcsolat, holott évek óta nem is találkoztunk. Félévente egyszer beszélgettünk a neten, vagy telefonon órákat, mindenről és bármiről, aztán legközelebb megint hónapok múlva, de ez sosem volt gond. Amikor bajban voltam, vagy segítségre, tanácsra volt szükségem, mindig számíthattam rá, és ő is én rám. Kezdek eljutni arra a pontra, hogy már nem húzom a számat, amikor a telefonom kijelzőjén meglátom a hívó nevét, hanem felkúszik a szám a fülemig, mert most már olyan emberek hívnak, akiket valóban szeretek, tisztelek, becsülök, és fel tudok nézni rájuk. Feltöltenek, és biztonságot adnak. Végre én is kapok, nem csak adok. 

Tegnap délután a FB-om jelezte, hogy új ember szeretne az ismerősöm lenni. Tettem róla, hogy a privát profilomat ne tegyem a kirakatba, hiszen ezért privát, de aki igazán keres, az talál, és most olyan barát talált rám, hogy amikor megláttam a nevét, a sírás fojtogatott. Meg kell követnem magam azzal kapcsolatban, hogy nem szeretem a nőket, és nem is találom meg velük a hangot hosszútávon. Be kell látnom, hogy igenis van olyan nő, aki be tudott költözni a szívem legmélyére, és úgy szerettem, mintha a kishúgom lett volna. Percekig néztem a profiját, és azon gondolkodtam közben, hogy felejthettem el őt? Ezért a szelektálásért most nem vagyok hálás az agyamnak, de ez sem történt véletlenül. A másik üzenete pedig az, hogy azok az emberek, akik képletesen a köldöküknél össze vannak kötve, hiába nem találkoznak sokáig, és esetleg elfelejtik egymást, az élet gondoskodni fog róla, hogy újra egymásra találjanak. Szép lassan visszakapom a múltam legszebb szeleteit, emlékeit, és barátait. Köszönöm! J


NoraS 

2014. május 14., szerda

Terápia




Egy terápia lényege az, hogy folyamatos legyen. Egyszer elmenni egy coach-hoz, nem ér semmit. Egyszer elmenni egy személyiségfejlesztő tréningre, nem ér semmit. Teljesen mindegy, hogy mi az a módszer, amivel fejleszted magad, ismerkedsz önmagaddal, és mi az, ami által megismered az összes hibádat, gyengeségedet, erősségedet, erényedet, csak az a lényeg, hogy fejleszd magad. Tudod, ha nem öntözöd a virágot, el fog hervadni, és Te is egy virág vagy.

Én sok éve tudatosan az önismeret útját koptatom, csak mire megtaláltam azt a módszert, ami nekem bevált, addig egy halom más terápiát és tréninget végig kellett csinálnom. Egy ideig használt a Kineziológia, de csak rövid időre. A Hellinger terápia szó hallatán viszont futkos rajtam a hideg, mert velem nem jót, hanem rosszat tett, nagyon rosszat. Elolvastam egy halom okos könyvet, elkövettem egy halom hibát, amikből tanulhattam, és persze volt sok sikeres probléma megoldásom is egyedül, de valahogy mindig azt éreztem, hogy valami még hiányzik. Nem volt a fejlődésem annyira látványos, mint amennyire szerettem volna. Nem sürgetésről beszélek, hanem eredményekről. Kevés volt az eredmény, nekem pedig kellettek.

Néhány hónappal ezelőtt készítettem Erős Tamással egy interjút a Théta Healing terápiáról, mert végre ez a módszer megmozdított bennem olyan dolgokat, amiket eddig semmivel és sehogyan sem tudtam kihozni magamból, vagy éppen eltüntetni. Kinyíltak végre a belső ajtóim, amik eddig vagy nem nyíltak, vagy én voltam gyáva odaállni eléjük, kinyitni, és megnézni, hogy mi van mögöttük.


Három héttel ezelőtt, nagyon kedves barátommal, Király Erika TH terapeutával kitaláltuk, hogy próbáljuk meg a terápiát velem Skype-on. A kérdés az volt, hogy lehetséges-e egyáltalán úgy dolgoznunk, és ásnunk a múltamban, hogy fizikailag Era nem fogja a kezemet, ahogy ez Tamásnál megszokott volt. Működik-e úgy a dolog, hogy nincs köztünk fizikai kapcsolat?

Működik. Nálam és velem működik, tökéletesen, heti egy alkalommal. Fogom a reggeli kávémat, leülök a laptopom elé, és pontban 9-kor Erával elkezdjük a beszélgetést. Először mindig elmesélem neki, hogy a múlt hét óta mi változott bennem és körülöttem. Tudod, ha Te változol, akkor a körülötted élők is ezt fogják tenni. Tehát tudatosan figyelek is, magamra és a környezetemre egyaránt. Nem árgus szemekkel sasolok, hanem teszem a dolgom, és közben úgyis jár az agyam, vagy történnek dolgok, vagy egyszer csak felkiáltok, hogy Úr Isten! Micsoda képet raktam össze magamban,és megint megvan egy újabb felismerés, ráeszmélés, és ez borzasztóan jó dolog. Hétről hétre egy halom új információ kerül a felszínre, és végre kezdem látni az összefüggéseket is a rossz beidegződéseim és a gyerekkorom között, vagy még korábbi időszakból hozva.

A beszámolóm után pedig jön egy újabb kínom, gondom, feszültségem kitárgyalása, a felismerések, nagy sóhajok, nevetés vagy éppen sírás kíséretében. A rossz mintákat elengedjük, és töröljük, hiszen már értem, hogy miért volt, és nincs rájuk szükség tovább. Majd jön egy új program betöltése, ami most így hülyén hangozhat, mert épp nem a Mátrix-ot nézzük, de azért van némi hasonlóság és egyezés. A terápia lényege az, hogy semmi olyan dolog nem történik veled, amire Te konkrétan nem adsz engedélyt! Nem kell feszengened, mint egy pszichológusnál, hiszen Thétában ösztönösen látsz, érzel, hallasz, és olyan erős érzéseket él át az ember, hogy teljesen egyértelműen érzi, ha a terápia működik nála, vagy ha nem.


Kiderül, hogy azok a dolgok, amikről úgy éreztem, hogy félelemmel töltenek el, igazából a biztonságot jelentik nekem. Rájövök arra, hogy miért utálok dolgokat, vagy miért szeretek. Miért vonzok bizonyos embereket folyamatosan. Miért taszítok embereket, milyennek látom magam, és milyen vagyok valójában. 

Hétről hétre közelebb kerülök magamhoz, és egyre tisztább a képem az életről, és a világról is.  Az elején hatalmasnak tűnő félelmek, fóbiák, gátak, szinte percek alatt eltűnnek belőlem, és hely lesz a szép és jó dolgok számára. Ami két héttel ezelőtt még zavart vagy idegesített, azt ma szinte észre sem veszem, ami pedig elkerülte a figyelmemet, arra most ösztönösen
jobban figyelek.


Sokkal nyugodtabb lettem, kevesebbet hallgatok az egomra, az a kis dög! Mekkora káoszokat tud kreálni, viszont nem kezelhetem ellenségként, hiszen azzal csak magamnak ártanék. Óriási meló megtanulni és ösztönösen kezelni azt, hogy  mikor kell az eszemre hallgatni és mikor a szívemre, no persze a legjobb az, amikor az ego és a lélek egyensúlyban és harmóniában van. Kemény meccseim lesznek még magammal, mire képes leszek azt a bizonyos falat hagyni leomlani, de ígérem Era, egyszer ez a nap is eljön! J


NoraS 

2014. május 12., hétfő

Szerelmes levelek

Biztosan láttál már olyat filmen, amikor a nagymama elővesz egy dobozt a szekrény mélyéről, és leteszi az asztalra az unokája elé, és azt mondja,

 „Ez itt a múltam, ha meg akarod ismerni nagyanyád életét, nyisd ki, és nézd meg!”

Az unoka kinyitja a dobozt, ami tele van ezer éves fekete fehér, néhol sárgult fotókkal, levelekkel, amiket a nagypapa írt a háborúból, és hasonló emlékekkel, és apró ajándékokkal.

Nos, most én találtam takarítás közben egy ilyen dobozt, csak nem a nagymamám vagy anyukám holmijait találtam benne, hanem a sajátjaimat. Fura volt kinyitni, mert a tartalmából semmi sem volt ismerős, pedig sok kütyü és tengernyi levél van benne.

Mindig is szerettem volna egy olyan dobozt találni, ami rólam szól, de mivel a létezéséről sem tudtam, csak vágyálom maradt. Eddig.

Befejeztem a takarítást, csináltam magamnak egy bögre kávét, és egy nagy sóhaj kíséretében újra kinyitottam a dobozt, és hagytam magamat elvinni  egy olyan világba, ami én vagyok, de semmi emlékem sem volt erről az időszakról. Egy doboznyi levél és fotó szembesített a tizenhat éves Anettel. Leírni is rossz az akkori nevemet, de még rosszabb átélni azt az időszakot az írottak olvasása által.

Nem csodálkozom azon, hogy nem emlékszem a 16 éves időszakomra, törölte az agyam az emlékeket, és ezért jó, hogy szelektál az agyunk, mit tart meg, és mit hagy velünk elfelejtetni. Ha emlékeznék arra, hogy milyen voltam bakfisnak, és miket írtam a naplómba magamról és a körülöttem élőkről, milyen leveleket kaptam fiúktól, és a barátnőimtől, valószínűleg ma nem ülnék a laptopom előtt, és nem írnék erről. Olvashattam igazi szerelmes leveleket, amiket ráadásul én kaptam, ez nagy élmény. Úgy olvastam, mintha sose láttam volna őket. Ezeket én kaptam?


Fehér Mariann ( Juventus Rádió) mondta egyszer, hogy nem jó dolog belefutni a tinédzserkori naplónkba, mert az leginkább kellemetlen élmény. Igaza van, tényleg az!

Mire átfutottam a leveleket, érdekes kép alakult ki a fiatalabb önmagamról. Már akkor is veszettül realista voltam, és hidegfejű. A levélben való szakítást sportszerűen űztem, mert olyan válaszleveleket olvastam, hogy fájt az olvasás, nagyon megbántottam sok srácot. Volt, aki azt írta a szakításom válaszaként, hogy majd szóljak, ha rájöttem, hogy a szerelem nem gyerekzsúr. Durva! De megmagyaráz velem kapcsolatban sok mindent. Volt, aki pedig azt írta, hogy megérti a döntésemet, de ő amíg él szeretni fog, mert most szerelmes életében először, és ezt tőlem kapta.

Hol a fenében voltak ezek a levelek eddig? És miért pont most került a doboz a kezembe?

A doboz alján lévő utolsó levél egy rózsaszín lezárt boríték volt. A saját írásom van rajta, egy dátum, és az, hogy kiről szól, 1988-at írunk. Ez a levél 26 éve volt lezárva és elküldetlenül. Rögtön tudtam, hogy ki az írásom főszereplője, pedig csak a fiú keresztneve van ráírva.  Kicsit remegett a kezem, ahogy felbontottam, mert teljes időutazásban voltam a saját életemben. Felbontani a saját levelemet 26 év után, és elolvasni az akkori érzéseimet és gondolataimat egy srácról, akit sosem felejtettem el. Érdekes, hogy rá emlékszem, mély nyomot hagyott bennem, mert őszinte volt, nagyon édes, és szerelmes, mint én.

Életemben először, tizenhat évesen leírtam valakivel kapcsolatban, hogy őszintén szeretem, és borzasztóan hiányzik. Fura ez azért, mert én ezeket neki is leírtam előtte és utána is. A kapcsolat tökéletes volt, csak azért lett vége, mert messze laktunk egymástól, és én a realizmusommal egy szép és aranyos levélben elköszöntem tőle. Meg is értette, el is fogadta, de fájt neki.


Örülök, hogy ezzel a dobozzal összefutottam most, mert egy dologban az elmúlt huszonhat évben nem változtam. Ha egy pasin azt érzem, hogy szórakozik velem, akkor én is ezt teszem vele, és mint tudjuk ezekből van a legtöbb. Amikor pedig megérinti valaki a szívemet és a lelkemet, akkor én is teljesen más vagyok. Ezek szerint már tizenhat évesen tudtam különbséget tenni érzések és hamisságok között? Már akkor tudtam, hogy kinek adhatom oda őszintén, amit érzek, és ma is tudom! J

Megint jó sok mozaik a helyére került, és mintha kezdene rend lenni bennem, és körülöttem.

NoraS



2014. május 11., vasárnap

Nora Smith, Nóra és Nóra2 című könyvek

Szia!

Hallottál már a 2 könyvemről, amiket az életről írtam, őszintén?  Összegyűjtöttem neked ismertetőt, rádiós beszélgetést, olvasói véleményeket, hogy amikor kedved és időd engedi, elvigyelek egy kicsit a saját világomba, ahol Te is több helyen magadra ismerhetsz. A könyv bolti forgalomban nem kapható, az alábbi címen tudod megrendelni nyomtatott és elektronikus formában ( fotókkal kibővített változatban) egyaránt: norakonyv@gmail.com





Juventus Rádió Budapesti Arcok c. műsor vendége voltam a könyv kapcsán: http://norapicture.blogspot.hu/2013/02/a-juventus-radio-budapesti-arcok-cimu.html

Kiadás éve: 2011

Részletek az első könyvből:







NÓRA2
Kiadás éve: 2013







2014. május 10., szombat

Kényszer

Képzeld el, hogy mész egy zsúfoltabb belvárosban, és meglátsz egy embert, aki fülhallgatóval a fülében, zenét hallgatva, táncra perdül. Nem nagyon kell vizuális alkatnak lenni, hogy ez a kép előtted legyen. Mit gondolnál erről az emberről, aki csak a zene hallatán boldogságában táncol? Azt gondolnád róla, hogy megkattant. Irreális viselkedést látnál, hiszen a többi ember hangyamód oson a dolgára szorgalmasan. Nézi a járdát, nyomkodja a telefont, vagy alibiből beszél valakivel, hiszen a Voda Red-del korlátlan a traccsolás. És akkor jön egy ember, aki kilóg a sorból, mert meri vállalni a pillanatnyi hangulatát és óriási mosolyát az arcán.

Amikor végigmész az utcán, szoktad nézegetni az embereket? Kerülik egymás tekintetét. Nagyvárosban a szomszédok nem köszönnek egymásnak, egy faluban pedig még az idegeneknek is köszönnek. Mondjuk egy vidéki, kisebb faluban is érdekes látvány lenne, ha valaki dalra vagy táncra perdülne, de itt azért előbb állna be melléd táncolni Gyuri bácsi, két sor zöldborsó kapálása közben. Egy városban viszont úgy néznének rád, mint egy leprásra.

Miért nevelik belénk azt, hogy visszafogottak és érzelemnélküliek legyünk? Titkoljuk és palástoljuk, hogy mit akarunk, kire haragszunk, mi bánt bennünket. Az utcán és idegen közegben mindig viselkednünk kell. Hányszor hallottad ezt életed során, hogy „Viselkedj már!” Én sokszor. Engem nagyon nehéz volt lenevelni arról, hogy úgy viselkedjek, ahogy éppen érzem is magam. Na és persze tartsam meg magamnak a véleményemet, és ne bántsak meg másokat. Mondjuk én ezt már gyerekként sem értettem, hogy miért ne mondhatnám el, ha valaki akár akaratán kívül, de megbántott, vagy rosszat tett nekem. Ha nem szólok, akkor legközelebb ismét megteszi, hiszen honnan a fenéből tudná, hogy az nekem nem jó, ha egyszer nem mondom el neki. Itt jönnek azok a dolgok, hogy az ember szép lassan gyűjti magába a mások által gerjesztett feszültséget. Magadban tartod, hogy ne bántsd meg azt, aki téged megbántott. Azért ez így durva. Ezt írtam a múltkor valami kapcsán, hogy én nem fojtom magamba azt a feszültséget, amit más baromsága hozott létre. Az elfojtás betegségekhez vezet, tehát nem éri meg őrlődni, és benyelni dolgokat.


Egy kicsi gyerek mindennek örül, és mindenre nyitott. Egy gyerkőc szereti, ha fotózzák, a felnőttek pedig szinte megrémülnek, amikor előkerül egy fényképezőgép. Kevés az a felnőtt, aki szívesen adja a legtermészetesebb mosolyát egy képhez.

December elején fordult elő velem először az, hogy mindenféle gátlás nélkül az autóban ülve, lámpaváltásra várva, zenét hallgatva, önkéntelenül elindult a kezem és a lábam, sőt még énekeltem is a dalt és baromira nem érdekelt, hogy a mellettem, vagy a mögöttem álló autóban ülő pasi vagy nő mit gondol, vagy milyen fejet vág. Egyébként érdemes figyelmi a reakciókat, mert egy váratlan helyzetre reflexből reagálnak az emberek. Nézd meg az embereket akkor, amikor találkoznak egy idegen kutyával. Lesznek,  akik ki fognak térni a kutya elől, és egyértelműen jelzik, hogy félnek. Lesznek, akik kedvesen rámosolyognak az ebre, de mennek tovább, és lesznek páran olyanok is, akik megállnak, és megkérdezik, hogy lehet-e haverkodni a kutyával?

Azok az emberek, akik ennyire érdeklődőek és nyitottak és „állatbuzik”, amikor téged az autóban táncolva és énekelve látnának, úgy reagálnának, hogy végre valaki így kedd kora reggel, aki jól érzi magát, és ezt ki is mutatja. Nem az öklét rázza és nem ordít, hogy miért nem megy már az a kurva sor? Ragadós a jókedvű ember látványa, csak sajnos kevesen vagyunk ilyenek, és hol csodabogárnak, hol különcnek, hol pedig elmebetegnek néznek minket, bár mi ezt már megszoktuk, és olykor teszünk is rá, egy lapáttal.

Nem mondom, hogy mindenki táncoljon az autóban vezetés közben, de amikor az utcán vagy a villamoson rámosolyogsz önkéntelenül egy szimpatikus emberre, vissza fog mosolyogni, talán köszön is.


Van egy borzasztóan rossz mániám, de polgárpukkasztásnak imádom. Pékáru fóbiám van, azt hiszem. Amikor vásárolni megyek, és éppen éhes is vagyok, biztosan valami pékáru után nyúlok, csak, hogy én a felét ott a vásárlás közben meg is eszem. De csak a felét, hogy a pénztárnál minden rendben legyen. Érdekes, hogy a kasszások mindig röhögnek rajtam egy jót, anyukám meg ki nem állhatja. Szerinte ilyet nem illik tenni. Mi rossz van abban, ha megeszem a kifli felét, és a maradékkal jelzem, hogy valaha egész volt? Miért van az, hogy nem nyúlhatok hozzá az eperhez a piacon, hogy eldöntsem, szeretnék-e venni belőle, vagy látom, hogy a doboz teteje ép, de az alja már penészes. Miért kellene nekem teljes árat fizetni egy nem éppen friss áruért? Végül is a pénzemért szeretnék jó minőséget kapni, nem pedig otthon bosszankodni, mert hagytam magam átverni.


Kényszerből viselkedünk, kényszerből döntünk, kényszerből cselekszünk, kényszerből éljük az életünket?  Nekem ez nem tetszik, nagyon nem. Nincs két egyforma ember, tehát nem adom el, és nem adom fel az egyéniségemet, csak azért, hogy jobban passzoljak az átlagemberek erkölcseihez és normáihoz. Nem akarok hozzájuk passzolni, és gondolom Te sem.  

NoraS

2014. május 5., hétfő

Igazi szerelem

A szerelem című írásom elolvasása után az anyukám azt mondta, hogy jó ez az írás, de azt  nem írtam le részletesen, hogy Terike és Imre bácsi tökéletes kapcsolata valójában mitől az? Nem írtam le, persze, hogy nem, ahogy arról sem írtam, hogy mi is az igazi szerelem. Ez jön most.

Az igazi szerelem olyan, mintha egy nyálas amcsi filmet néznénk, mert basszus azokat a jeleneteket is megélte, vagy kitalálta az író, forgatókönyvíró. Amit pedig el tudunk képzelni, azt meg is tudjuk valósítani. Vajon miért vonzódunk annyira nagyon az amerikai szerelmes filmekhez és regényekhez? Miért van akkora sikerük ősidők óta? Azért nézünk love story-kat, mert arra az időre mi is átéljük, mi is a részesei vagyunk, és igenis elhisszük arra a pár percre, hogy van olyan szerelem, ami tényleg elsöprő, és annyira mély és tartós, hogy az a két ember, akik éppen „ugyanazt a filmet nézik”, szinte el sem hiszik, hogy milyen kimondhatatlan boldogságot élnek meg együtt. Mindketten benne vannak, teljesen.  Két főszereplős a sztori.

Sok ember, amikor egy váratlan pillanatban megkapja ezt a mély szerelem suhallatot, megijed! Jártam már így én is korábban, és vállaltam akkor is, meg ma is. Ma erre azt mondom, azért hagytam magam a megijedés állapotában, mert nem voltam felkészülve egy következő kapcsolatra, és az is igaz, hogy kaptam már addigra annyi pofont, hogy nem tudtam elképzelni a tökéletes kapcsolatot. Akkoriban még túl sok rossz példa volt előttem. Nem volt hitem a tökéletességben.

Ritkán fordul elő, hogy ekkora erő legyen egy kapcsolatban, ezért néznek rá sokan furcsán, ezért tagadják a létezését, és ezért van az, hogy ezt nem adják ingyen, ezért küzdeni kell, meg kivárni és hinni benne. A mozifilmekben is ott van a küzdés a boldogság előtt, tehát az életben is így van ez. Kellenek a pofonok és csalódások előtte, hogy tudjunk mit értékelni, és fel tudjuk ismerni. Azt írtam az előző részben, hogy az Igazit azonnal felismerjük. Azt valahogy érezzük ösztönösen, de ha nincs összehasonlítási alapod érzések és mélységek között, akkor nincs mit felismerni, amikor megérkezik az igazi.

Milyen a tökéletes szerelem és a tökéletes kapcsolat? Nem kell azon gondolkodni, hogy mit mondjak, mikor mondjam, mennyit mondjak, és persze hogyan? Mondom úgy, ahogy van, mindent és bármit és bármikor. Ezért lesz az, hogy sosem fogom megbántani a másikat, mert érzésből beszélek, tehát ő sem fog megbántani engem. Egy tökéletes kapcsolat tele van kérdésekkel. Az egyik fél mindig kérdez, és a másik válaszol, vagy kimondják egyszerre, amit gondolnak és éreznek. Nem hiszek abban, hogy az ellentétek vonzzák egymást, a hasonlóságok tudják vonzani egymást. Mit érek egy olyan partnerrel, aki sosem ért meg engem, és nem tudok vele beszélgetni? Mit érek vele, ha mások előtt becsmérel, persze poénból, vagy viselkedik velem udvariatlanul? Egy tökéletes kapcsolatban ilyen nincs! Nem is lehet, hiszen tökéletesen ismerik, elfogadják, és tisztelik egymást. Ha tisztelek valakit, miért beszélnék úgy vele akár mások előtt is, hogy az bántó legyen?

Az igazi szerelem nem kérdezi meg tőlünk, hogy akarjuk-e, vagy sem, önálló életre kel bennünk, és akkor most idebiggyeszteném Ámor nyilát, ja, tényleg ilyen. Jön és kész, nem tehetsz ellene semmit. Olyan nincs, hogy majd idővel megszeretek valakit, és esetleg szerelemmé válik. Az ilyen sztori semmivé sem válik, tisztelet a kivételnek, száz évvel ezelőtt. Ha nincs meg a rajongás az első perctől, akkor nem is lesz. Ha nem tartom borzasztóan vonzónak a másikat, akkor is, amikor kócos a haja, vagy szakadt melegítőben flangál otthon, akkor keress magadnak olyan embert, aki mellett boldogan ébredsz fel reggel, és este kiskiflibe bújva alszol el mellette, hiszen biztonságban vagy.



Sose gondoltam volna, hogy én ezeket a szavakat egyszer le fogom írni, de a cikk első része pillanatok alatt rekord olvasottságú lett, és ha ez a téma ennyire tetszik, akkor kinyitom a szelencémet egy kicsit és többet adok magamból, mint szoktam. Vagy bejön, vagy nem, vállalom. Na, a szerelem is pont ilyen. Bevállalod vagy sem? Van hozzá merszed, hogy beleengedd magad, mintha egy tóba vagy a tengerbe dőlnél bele háttal, vagy elkezdesz kapálózni? Én elég sokáig hadakoztam, de nem bántam meg. Az az igazság, hogy ha bármelyik korábbi kapcsolatomat nézem, mindegyik okkal ért véget, vagy nem lett belőle  semmi, mert ha annyira az igazi lett volna bármelyik is, akkor a fent említett mechanizmus lépett volna fel, azaz, esélyem sem lett volna, hogy megússzam, mert Ámor nyila telibe talált volna, de nem talált. Néhányszor elértek a nyilai, de ügyesen tértem ki előlük, mert sosem talált szíven.  Egyszerűen nem akartam szerelmes lenni, mert az ellenkezik a józan eszemmel. Attól tartottam, hogy túlságosan infantilissá válnék, és nem tudnék a dolgaimra koncentrálni. Na, ez egy nagy baromság! Ma már én is tudom, hiszen annyira tölt fel a szerelem megélése, hogy elébe megyünk a hegyeknek, hogy el tudjuk őket mozdítani a helyéről. Az igazi szerelemben azt érzi az ember, hogy bármire képes, annyira erős, no és persze minden szebb lesz, kicsit rózsaszínű, de amikor jó helyen, időben és persze partnerrel éljük meg, akkor tök jó ez a rózsaszín világ. Csak mi értjük, senki más.

Anyagi helyzet és a szerelem

Többször hallottam már a fiú barátaimtól, amikor a szingli időszakukat élték, és még össze is volt dőlve körülöttük sok minden, és már nem élvezik a helyzetüket, hogy „Előbb rendbe teszem magam anyagilag, és majd utána tudok csajozni.”


Ez nem így megy! Én is ezt hittem régebben, de már nem, mert amikor van melletted valaki, sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb vagy, és hamarabb oldasz meg gondot, problémát, és eszedbe sem kell jutnia, hogy ez kellemetlen lenne. Nem az, dehogy, hiszen bármit elmondhatsz neki. A sok közös szar helyzet megoldása olyan kapcsokat varázsol két ember közé, amit nem lehet eltépni csak úgy. Ezek ugyanúgy működnek, mint a szép élmények közösen való megélése. Az igazi szerelemben vannak borús napok is, hiszen ott sem süt a Nap mindig, de két ember együtt már egy csapat, és ha csapatosan veszik fel a kesztyűt a mindennapokkal szemben, akkor nagyobb esély van a gyors…. abb sikerre.

Egy tökéletes kapcsolatban nem csak mosolygás van reggeltől estig, hanem sírás is, örömben és bánatban. Hülyén hangzik? Pedig így van. Ha megengedem a páromnak, hogy a legrosszabb formámban is lásson, és a legösszetörtebb hangulatomban is ott legyen mellettem, az, na, keress erre magadnak egy jó szót, milyen érzés?

A tökéletes kapcsolatban nem mondom meg a másiknak, hogy mit tegyen, csak meghallgatom őt. Itt jön képbe a kapcsolaton belüli barátság. Tudok-e objektíven viselkedni egy olyan dologgal szemben, amit a férjem szenved el éppen? Tudok-e neki baráti tanácsot adni, majd magára hagyni a dologgal és a gondolataival, és kivárni, hogy az én hősöm egyedül vívja meg a csatáját, és diadalittasan térjen haza, hogy megnyerte a háborút is, egyedül, férfiasan, de én ott voltam neki hátországként és támogattam, erősítettem. Ez is nyálas? Pedig van ilyen.

Egy jó kapcsolatban nem anya és apa szerepet kell játszani, és megnevelni, átformálni, a másikat, hanem önmagunkat adva, megtartani az önállóságunkat és egyéniségünket. Sosem fogsz tudni átnevelni egy embert, mert vagy változik, magától, vagy kuka. Ha az elején már voltak olyan dolgok a másikban, amik nem tetszettek, vagy másképp éled vagy gondolod a dolgot, akkor minek vágsz bele? Miért nem keresel egy olyan embert, akin semmit sem kell alakítani? Hanem úgy jó neked, ahogy van. Nem hiszed, hogy van ilyen, ugye? Nem hát, mert mindenki azt mondja neked születésedtől fogva, pláne a nagyid, hogy olyat kell választani, aki megfelel, a többit majd az évek megoldják. Ahha, megoldják, egyszer csak vége lesz, mert kifújt, hiszen nincs alapja a kapcsolatnak. Alap nélküli telekre meg minek építkezel? Össze fog dőlni. Hány olyan házasságot látsz magad körül, amit csak az évek száma és a gyerekek tartanak össze? Mivel sajnos ez a többség, ezt szokták meg az emberek, szinte ez lett a normális. Összeházasodunk, de igazából végig se gondoljuk, hogy ez az ember egyszer ősz hajú lesz és ráncos, hanem az esküvő napján, vagy a lagzin derül ki, hogy ez nem az az érzés, amit vártunk. Sok házasságkötést láttam már, de kevés volt az, amiben ott volt a hit egymásba és önmagukba.


Nem vagyok még házas, erre a státuszra is jól vigyáztam eddig. Viszont minden ifjú pártól megkérdeztem, hogy változik-e, változott-e valami az esküvő óta? Mindenki gondolkodás nélkül rávágta, hogy nem. Egyszer azt ígértem, hogy az ezzel kapcsolatos a gondolatomat kifejtem, akkor most ezt is eljött. Ha a házasság megélésével nem lesz erősebb két ember szeretete, szerelme, barátsága, köteléke, akkor minek kötötték össze az életüket? Egy esküvő nem kirakat. Az esküvő két ember legintimebb világába engedi be a vendégeket egy estére, ahol elsősorban a maguk számára kinyilvánítják, hogy életük hátralévő részének megéléséhez ezt a társat választották. Nyilvánosan vállalják a döntésüket.  Boldogok és szerelmesek. Tehát a házasságnak sokkal jobbnak kell lennie, mint az előtte lévő együtt töltött időszaknak. Mondja valaki, hogy nincs igazam. Amikor Kriszta néhány hete először kimondta, hogy „ Hol a Férjem?” abban benne volt minden. Nincs birtoklás, nincs uralkodás a házasságban, ott egy nő és egy férfi vesz részt, akik hol gyerekek, hol pedig felnőttek.

Nem véletlenül van az, hogy arra törekszünk,  ne egyedül vénüljünk meg, de ez a sztori csak akkor jó, ha tökéletes, és csak mi dönthetünk és cselekedhetünk azért, hogy a lehető legjobb Mozit nézzük minden nap, az Igazival összebújva a kanapén.

NoraS




2014. május 4., vasárnap

Szerelem

Néhány évvel ezelőtt nekem még a szó leírása is nehézségbe ütközött, aztán elkezdtem tagadni a szerelmet, de már akkor is tudtam, hogy miért beszélek róla másként, mint mások.

Eltelt mondjuk három év, és ma már simán kimondom, hogy a szerelem létezik, de ezalatt az idő alatt az is kiderült, hogy jól vélekedtem, amikor azt mondtam, hogy vannak kis szerelmek, és van a nagybetűs, csak ezt nagyon kevesen élik, élhetik meg, de csak azért, mert nem hisznek benne!  Azt a véleményemet most is tartom, hogy sajnos az emberek többsége megelégszik azzal, ha az évek során néhány alkalommal, néhány másodpercre vagy percre szerelmes. Valahogy nem tudják elképzelni, hogy ez az érzés a nap huszonnégy órájában is áthathatja őket, és nem hinnék el, hogy megérdemlik a legjobbat és legszebbet. Megelégszenek az elégségessel, vagy a kielégítővel, de a kielégítő dolgok nem lehetnek hosszútávon elegendőek, ennél sokkal több kell egy boldog, őszinte, inspiráló, biztonságot adó kapcsolathoz. Mintha bűntudat lenne bennük, pedig ettől a mély érzelemtengertől leszünk olyanok, mintha húsz centivel a föld fölött járnánk. Erről írtam pár nappal ezelőtt, hogy ez az a látvány és hangulat, amit a környezetünk rosszul visel, és elkezd támadni. Olyan, mintha nem kapnánk engedélyt a boldogságra tőlük, de ezt tovább nem akarom ragozni.

Kettéválasztanám ezen a ponton a szerelmet. Akik csak pillanatokra tudnak szerelmesek lenni, mégis évek óta élnek együtt, azok vagy sosem voltak oda egymásért igazán, vagy lettek volna, csak nem mertek azok lenni. Féltek! Féltek attól, hogy túl sokat adnának magukból és sebezhetőkké válnának. Csak, mint tudjuk a védekező álláspont hosszútávon felőröl, mert mire érett felnőtté válik az ember, ki kell mondania magának azt, hogy boldogtalan. Lehet, hogy kapcsolatban él, de magányos.

No, és van a szerelemnek egy napos oldala is, te láttad már?

Néhány héttel ezelőtt megismertem egy házaspárt, akik a szüleim korabeliek. Talán megengedik nekem, hogy néhány szóban visszaadjam most a beszélgetéseink egy szeletét. Negyvenhárom évnyi házasság után olyan édesek együtt, mintha most élnék a mézesheteiket. Mindkettőnek megvan a saját munkája, hobbija, kikapcsolódása, és akár hóbortja is, amiket a másik elfogad, támogat és értékel. Sok házaspárt láttam már, de ők mások, őket jó nézni és hallgatni. Miután kimoziztam magam általuk, megkérdeztem, hogy mi a titok? Mitől van az, hogy ennyi év után nem a megszokottságot és összeérlelődést látom rajtuk, hanem valami olyan kimondhatatlanul és megfogalmazhatatlanul erős köteléket, cinkosságot, figyelmet, kedvességet, barátságot, aminek a létezésében én mindig hittem, csak úgy éreztem, hogy ezzel a hitemmel egyedül vagyok.


Nagyon sokszor megkaptam már azt a mondatot, hogy adjam lejjebb az igényeimet, mert nem fogok férjet találni. (Soha nem is akartam férjet találni) Nincs tökéletes ember, el kell fogadni a másik sok hibáját és ezzel együtt élni. (Szerintem ez is baromság, mert igenis létezik tökéletes ember, ez csak hit vagy hitetlenség kérdése) Ki futsz az időből, és nem lesz gyereked. (Nem azért akarok gyereket, ha egyáltalán akarok, mert a társadalom elvárja, hogy neveljek, és rossz ember vagyok, mert még nem áldoztam fel magam, és nem váltam anyává)

Mindig abban hittem, amit most Terike és Imre bácsi képvisel. Ők hittek a szerelemben, és ma is hiszenk, ezért máig szerelemben élnek. Terike azt mondja, ahol valaha volt igazi, mély, őszinte szerelem, az nem tud az idő múlásával átalakulni „csak” szeretetté, mert ha a szerelem igazi, akkor az is marad. No, hányan húzzák most fel a szemöldöküket, hogy ez baromság? És hányan dőlnek most hátra a székben, mély levegőt véve, és mosolyogva azt gondolva, hogy így van! A szerelem áldás. Akad olyan ember, akinek megadatik, hogy korán rátaláljon az igazi társ. Terike ilyen, ő hatévesen ismerte meg Imre bácsit, és szinte együtt nőttek fel. Ez most tündérmesének hangzik, és a zord világban élve ez egy szürreális történet. Az a baj, hogy az emberek teszik a szerelmet és annak tartósságát szürreálissá. Ha hiszed, hogy megérdemled a legjobbat, és el is várod, akkor meg fogod kapni, ha pedig abban hiszel, hogy a boldogság csak percekre jár neked, akkor ezt fogod kapni.


Nem mindenki olyan szerencsés, mint Terike és Imre bácsi, hogy gyerekként megismerhették egymást. A többségünk sokat tapasztal és állja a pofonokat, nagy csalódásokat, pillanatnyi jó élményeket, de közben mindig tudja a lelke mélyén, hogy egyik eddigi partner sem volt az igazi, mert az igazit az ember azonnal fel fogja ismerni. Ha van türelmed kivárni a másik feledet, akkor meg fogod kapni. Lehet, hogy sokára, de megkapod a kitartásod gyümölcseként, és a hátralévő életedben úgy élhetsz, mint Terike és Imre bácsi.

A többiek pedig bele fognak süppedni egy látszólagos kapcsolatba, házasságba és bonyodalmakba, de mindig csak keresni fogják önmagukat, nem pedig megtalálni.

NoraS






2014. május 1., csütörtök

Az utóbbi napokban... 6. rész

Megfelelni

Most nem a saját megfelelési kényszerről beszélek, hanem arról, amit mások kényszerítenek ránk. Az utóbbi napokban többen meséltek arról, hogy a környezetükkel kellene felvenni a harcot azért, hogy a saját meggyőződésüket érvényesítsék, de miért kellene ezt egyáltalán megtennünk? Ha magunknak nem akarunk megfelelni, akkor mások ezt miért is várják el?

Hosszasan gondolkodtam ezen a témán, majd következett egy újabb beszélgetés egy kedves barátommal, és ez alkalommal elmondtam neki a következtetésemet, utána pedig a TH terápiám újabb beszélgetése közben is felvetődött ez a kérdés, és Erika is azt mondja, hogy sajnos igazam van, jól következtettem.

Megismertél valakit, mondjuk egy nőnek lett egy új barátnője. Miután ők sok beszélgetés és közös élmények kapcsán úgy érzik, hogy megtalálták egymással a közös hangot, érdeklődést, érzelemvilágot, szép lassan bekúsztatják egymást a már meglévő életükbe. Régi barátok, kollégák és a szülők is megismerik az új barátot, és az elején még minden látszólag rendben is van. Örülnek neki, hogy új ember lett a mindennapjaid része. Amikor viszont a környezet azt látja és érzékeli, hogy ez a barátság kezd komolyabb lenni, és most nem a régi barátok elhanyagolásáról beszélek, hanem csak arról, hogy lett egy plusz ember körülötted. Nos, amikor idővel kiderül, hogy ez nem egy fellángolt és kialudt haverság volt, hanem tartós dolog, akkor a környezet, féltékenységből elkezd támadni, vádolni, beleszólni, bírálni, és te minél inkább kitartasz az új barátod mellett, annál jobban nyomulnak a régi emberek. Jönnek a jól ismert mondatok, „ Ez egy bunkó, át fog verni, ki fog használni, miért nem veszed észre azt, hogy…. Bla…bla…bla… Biztos vagyok benne, hogy neked is mondtak már ilyeneket. 


Az elején szinte meg sem hallod a becsmérlő mondatokat, később már meghallod, és fáj, de nem szólsz érte, hátha abbahagyja az illető, hiszen azt látja, hogy te jól vagy. De mivel te jól vagy, ez neki/nekik fáj, és még többet fognak támadni. Egy idő után sajnos elkezded hallani, és meghallani is ezeket a negatív mantrákat, és ha akarod, ha nem, elkezdesz rajtuk gondolkodni. Tudod, van egy olyan mondat, hogy ha a többség ugyanazt állítja, akkor biztosan nem velük van a baj, hanem veled. No, ezt én cáfolnám. Azért cáfolnám, mert a környezeted csak bizonyos szeleteket lát a barátból és belőled is, tehát hiába kívülálló és racionálisabban látja a te dolgaidat, ez nem igaz. Te vagy benne, te éled meg, veled történik, tehát, te vagy minden titkok tudója. Csak már annyi szart hallottál magadról és az új barátról, hogy elbizonytalanodsz és esik a hited szintje. A vége meg az, hogy az fog megvalósulni, amit a környezet annyit mantrázott. Hurráá! Nekik volt igazuk! Ők aztán megmondták! Hát inkább kussoltak volna, és sepregettek volna a saját portájukon.

Mondok egy másikat, van egy nő és egy férfi. Megismerik egymást, elkezdenek beszélgetni, látják egymást különböző helyzetekben, megélnek együtt dolgokat, átélnek együtt mély érzelmeket, és amikor ők ketten eldöntik, hogy ez az ismerkedés a számukra jó dolog, sőt, nagyon jó, akkor jön a környezet. Az elején mindenki kedves, de amikor azt látják, hogy ez az ismerkedés mélyül a két ember között, netán jó rájuk nézi, mert mosolyt csal mások arcára az összhang és harmónia, akkor jön a támadás.


Nem azt kérdezi a környezet ettől a két embertől, hogy mi a titka annak, hogy sugárzik róluk a nyugalom, és reggeltől estig mosolyognak, hanem reflexből azon kezd el dolgozni, hogy ezt a jót megakadályozza. Van két ember, akik élveznék egymás társaságát és gondolatait, de nem tehetik, mert nem hagyják nekik. Nem akarom leírni azokat a mondatokat, amiket ilyenkor hallani szoktam, mert már megtanultam, hogy amit én leírok, az egyszer csak megvalósul, és ezt nem akarom! Mindenki azonnal hallja a fejében ezeket a „jóindulatú” mondatokat, mert mindenki sokszor hallotta őket. Miért kell nekem, vagy neked bebizonyítanunk a körülöttünk élőknek, hogy tudjuk, hogy mit csinálunk? Miért szól bele bárki az életembe, ha nem is kérem rá? Ilyenkor szokott jönni az a mondat,  „De én csak jót akarok neked”

Ki a bánatos Úristen kért meg téged arra, hogy akarjál nekem jót? Az ilyen ember nekem ne akarjon jót.


Miért kell azt nekem bárki felé is bizonygatnom, hogy én most jól érzem magam, hogy nekem ez most jó, feltölt, és engedje már meg a környezet, hogy elkövesd a saját hibáidat, és ha kiderülne, hogy félreismertél valakit, akkor majd tanulsz belőle, és a következő alakalommal tapasztaltabb leszel, de senki sem élheti az életünket helyettünk, mert még nekünk is nehéz a sajátunkat élni.

Ez a két ismerkedő ember egymásnak nem akar bizonyítani, és maguknak sem, mert nem kell! Nekik minden evidens. A környezet pedig egyet tehet, elfogadja.

NoraS



2014. április 28., hétfő

Az utóbbi napokban ... 5. rész

Borulj ki néha! 

Ez az a mondat, amivel egy héttel ezelőtt még hatalmasat vitatkoztam volna, vitatkoztam is, mert a nyilvános kiborulást konkrétan elítéltem. (ez nem szó szerint értendő) Tegyünk különbséget kiborulás és kiborulás között. Jártam már úgy, hogy addig idegesített valaki, míg elszakadt a cérna, és úgy ordítottam le, hogy azon szerintem én jobban meglepődtem, mint az, akivel ordítottam. Megtettem, kimondtam, kiadtam, megkönnyebbültem, lezártam a dolgot, és annyira jól esett ordítani, hogy majdnem büszke voltam magamra. Egyáltalán nem bántam meg, pedig nem volt előre eltervezett a reakcióm, egyszerűen csak megtörtént és ez is kicsit olyan volt, mintha nem én tettem volna, de mégis. Tehát, ez a fajta robbanás nekem nagyon jót tesz, de csak ritkán, mert nem így szoktam a feszültségeket rendezni, hanem megkeresem a módját, idejét és nagyon ügyelek arra, hogy azt, akivel gondom van, vagy neki velem, ne hozzam kellemetlen helyzetbe, és ne nyilvánosan rendezzem a sorokat.

Néhány napja írtam arról, hogy vannak olyan kiborulások, ami után viszont veszettül rosszul érzem magam. Ez is az én csináltam, de olyan, mintha mégsem én tettem volna helyzet, de mondom, ettől szarul van az ember, nagyon szarul. Először leülsz magaddal megbeszélni, hogy mit tettél, keresed az okot, de nem fogod megtalálni, helyette más, korábbi kérdésekre kapsz válaszokat, és ezzel elindul benned egy új, más gondolkodás. Néhány nap alatt valamelyest le is higgadsz, de emberek vagyunk, tehát kell a visszaigazolás, és ha jól szelektálunk a környezetünkben, akkor akadnak olyan emberek, és nem feltétlenül közeli barátok, akiknek szívesen elmeséljük a kínunkat, és ha kapunk két jó szót, vagy netán használható okosságot, szépen meg is nyugszunk, legalábbis egy kis időre mindenképp.

Ma én voltam az az ember, akit felhívott valaki, és elmesélte mit tett, kiborult, csúnyán és hangosan! Tudja, hogy igaza van, mégis rosszul érzi magát, mert ő is a szép szóval beszéljük meg a dolgokat elv híve. Most mégsem ilyen jól nevelten és intelligensen jött ki belőle a felgyülemlett feszültség, és igazságtalanság.

-          Nóri, mond meg, ha nem volt igazam, és hülyeséget csináltam!

Igaza volt, és csodálom, hogy
eddig ennyire higgadtan kezelt és viselt egy olyan helyzetet, amiben szinte az első pillanattól nem érzi jól magát.  Vannak emberek, akik azt hiszik, hogy nekik mindent lehet, és abban a hitben élnek, hogy egy szelet sütivel el fogják érni azt, hogy a munkatárs, beosztott (szándékos szó) majd ezért háromszor ennyit fog dolgozni, és még a testi épségét is veszélyezteti, alamizsnáért, mindezt persze egy munkahelyen.


Miután a két héttel ezelőtti máig megmagyarázhatatlan kiborulásom kicsit elcsendesedett bennem, elkezdtem érezni a Théta Healing terápia hiányát, és gyorsan kértem egy időpontot Erikához. Alig vártam a beszélgetésünket, mert ezek a hatvan percek engem mindig megforgatnak a saját tengelyem körül, és megdöbbentő összefüggésekre és hibákra tudok rájönni, de közben meg fülig ér  a szám. Egyszer csak megtalálom az okokat és összefüggéseket, és elkezdenek a dolgok a helyükre kerülni. Ilyenkor „irigylem” azokat az embereket, akiknek –saját bevallásuk szerint – sosem volt szükségük semmilyen terapeutára, mert hatalmas élményektől fosztják meg magukat. Ők szoktak okoskodni, nem pedig okosok. És mi őket szoktuk leordítani, mert tudjuk, hogy soha, semmilyen körülmények között sem fognak magukba nézni, és inkább elüldöznek maguk mellől mindenkit, mint, hogy rájönnének arra, hogy hibáztak, és szándékukban állna változni és változtatni. Ők mindig másokban keresik a hibát, magukban sosem. Mi pedig azért ordítunk az ilyen emberekkel, mert a szép szó úgysem használ velük szemben. Nem hallják meg, nem értik meg, és az ezzel okozott feszültségtől ordítással szabadulunk meg, ugyanis én senki miatt nem leszek beteg, hogy magamba fojtsam a baromságait, butaságait és pofátlanságait.

És vannak azok az emberek, akikkel, ha a dolog igényli, akár órákig vagy napokig is beszélgetek azokról a dolgokról, amik bennem kavarognak.

Én ott hibáztam nagyot, hogy abban a szituban voltam csendes és korrekt, ahol ordíthattam volna nyugodtan, és ott ordítottam képzeletben, ahol nem kellett volna.

Amikor először hallottam Erikától az alább mondatokat, azt hittem, hogy rosszul hallok!

-          Ki a fene mondta neked azt, hogy egy ember nem borulhat ki? Ki mondta azt, hogy tarts magadban olyan dolgokat, amik feszültséget, rossz lelkiállapotot, dühöt és haragot okoznak benned, azt csak szép szóval, csendben és higgadtan lehet kiadni magadból? Azért vagyunk emberek, hogy kiadjuk magunkból mindent! Tény, hogy nem kell mindig ordítani és jelenetet rendezni, de néha előfordul. Sőt, olykor kell is!


Remek! Akkor most kezdjem el megengedni magamnak, hogy néha seggfej legyek? Seggfejség, ha az ember néha elordítja magát, vagy odacsap az asztalra?
Az elmúlt napokban ezeken a dolgokon gondolkodom, és közben azt veszem észre, hogy már a második barátomat buzdítom arra, hogy add ki magadból mindazt, ami benned van! Add ki   úgy, ahogy az jön, ha szép szóval, kedvesen, akkor úgy, ha pedig az jön belőled, hogy kiabálsz, szembesítesz, kiállsz magadért, és az igazadért, akkor úgy. Add ki úgy, ahogyan az jön belőled, természetesen.

NoraS