Menni vagy maradni?

Amikor egy jó ideig nem írok cikket, blogot, a szokásos szösszeneteimet, akkor úgy járok, hogy amikor leülnék írni, nincs ötletem. A munkámról nem akarok blogban írni, mert az sokkal mélyebb téma ennél, ez a részem könyvbe kívánkozik. Amikor pedig ihlet hiányban szenvedek, akkor írok egy gyors körmailt néhány barátomnak, olvasómnak, és tőlük kérek ötleteket, és mindig jobbnál jobb javaslatokat kapok, ahogy most is. 

Miről írjak? 

"Szerintem írhatnál arról is a blogodban, hogy ki, mit választana: jó állás messze az otthontól vagy maradni a család mellett segíteni a mindennapokban, nem magukra hagyni őket...."

A fura ebben az, hogy ez a téma tényleg a lábam előtt hever, hiszen részben benne vagyok, mert épp helykeresésben vagyok, másrészt bőven vannak olyan emberek, akik hozzám közel állnak, de fizikailag mégis messze vannak tőlem. No, ilyen Bori is, aki a fenti témát feldobta nekem. És ha már így belerángattam őt a sztoriba, akkor hagyom is benne, és elárulom, hogy ő a férjével éppen Németországban táncol egy turnén, három hónapig, táncművészek. Adódik is bennem a kérdés, hogy könnyebb-e a párunkkal külföldön lenni, élni, dolgozni, vagy jobb inkább egyedül menni, vagy nincs különbség, mert egy idő után pokol ez mindenképp? Minden este másik szállodában aludni, más színpadon fellépni, állandóan egy buszban utazni, mindig éttermi koszthoz alkalmazkodni, no meg a társulathoz, az egy nagy buli, vagy kicsinál egy idő után, és már semmi másra nem vágynak, mint a saját ágyukra?

Jól tudom, hogy volt idő, amikor Bori és a férje (házasságuk előtt) sok-sok hónapig a világ két külön pontján táncoltak egy-egy tenger vagy óceánjáró hajón. Még a fülembe csengenek Norbi mondatai a külön töltött időszakról, és arról, hogy volt képes esténként elaludni. Nem adom ki a féltett érzelmeiket, de azt az állapotot és időszakot nem kívánom senkinek. Mindezt a biztos jövedelemért, és azért, hogy olyan esküvőt alkossanak, amit mindig is álmodtak. Tehát valamit valamiért? A távolság két ember között tud nagyon jótékony is lenni, és nagy próba, tehát ebből a szempontból érdemes kipróbálni, de tudni kell, hogy hol van az a pont, hogy elég! Ha egy táncművész Magyarországon nem tud megélni a tehetségéből, akkor külföldön, ha nem is könnyen, de könnyebben tud színvonalas és jól fizető munkát találni. Két-három hónap itt vagy ott, az belefér, de hosszútávon hogy fognak dönteni?

Vegyük általánosságban a kérdést, bárhol külföld, mindegy, hogy egyedül vagy párban, és mindegy az is, hogy milyen munkát végez az illető. A biztos anyagiak miatt évek telnek el, és pénze ugyan van, de elmegy mellette az élet, mert a családja és barátai életéből kimarad? A külföldi élete során mennyi olyan élménnyel gazdagodik, amelyek feledtetik vele, hogy nem a saját hazájában él és érvényesül? Meddig lehet azt csinálni, hogy minden élményt és sikert és kudarcot, csak a technika segítségével tudsz megosztani azokkal, akik közel állnak hozzád?

Mi felnőttek nem igényeljük az anyai abajgatást, de jól tudom, hogy milyen érzés az anyukám főztje utáni sóvárgás, és az ölelés hiánya. Ha nem kapsz a szeretteidtől fizikailag érzelmeket, akkor nincs az a pénz, ami kárpótol.  

Éltem a szüleimmel, éltem egyedül közel a szüleimhez, éltem kapcsolatban, éltem vidéken, éltem a fővárosban, éltem külföldön, és érdekes, hogy mostanában a vidéki élet az én rezgésem, de hogy kezeli ezeket az érzéseket az az ember, aki nem mer lépni, aki mer változtatni, aki nem meri vagy nincs lehetősége települést, várost vagy országot váltania? Kell-e pénz ahhoz, hogy valaki bejárjon néhány helyet, hogy közben még jobban megismerve önmagát, kitalálja és eldöntse, hogy hol van az ő helye? Ki is ő valójában? El kell-e menni ahhoz, hogy valaki igazán megismerje önmagát? Zárójelben megjegyzem, hogy szerintem igen!

Néha el kell távolodni az otthonunktól, hogy megértsünk, átlássunk, felfogjunk, megtapasztaljunk dolgokat, és mivel a tapasztalás tesz minket bölcsebbé és okosabbá, kell az idegen hely és környezet és emberek és elvárások ahhoz, hogy kiderüljön, hogyan reagáljuk le az idegen behatásokat és helyzeteket.

A barátaim és ismerőseim közül sokan vannak külföldön, vagy voltak, de rém kevés azok száma, akik kint is maradtak. Én azt tapasztalom, hogy a többség elmegy ugyan, de egy idő után vissza is jön. Persze más világnézettel és más elvárásokkal, de visszajön. Én is visszajöttem, holott úgy mentem el, hogy nem szándékozom visszajönni. Így alakult, és nem bánom. Vállaltam azt, amikor elmentem, és azt is, amikor visszajöttem, és nekem hasznos volt az a hét hónap. Ma már nem akarnék végleg elmenni, de néhány hónapra szívesen, csak annak már kemény feltételei lennének....

NoraS

Szomszédok

No, nem a teleregényről beszélek most, hanem a környezetünkben élő emberekről. Te szereted a szomszédaidat? Tiszteletből köszönsz nekik, vagy érdekel is, hogy kik ők? Remete életet élsz, és elzárkózol a mindennapi találkozások alkalmával a közelebbi ismerkedéstől, vagy nyitott vagy és érdeklődő? Van olyan szomszédod, akinek odaadod a lakáskulcsodat, amikor elutazol néhány napra, és van olyan szomszédod, akire a macskádat vagy kutyádat bíznád, amíg nem vagy otthon? Téged zavar, ha bemegy a lakásodba egy ember, amikor nem vagy otthon? 

És akkor itt tennék különbséget a vidék és a főváros között. Mivel kétlaki életet élek, tudom, hogy a nagy városok lakói között kevesebb az, akit ismerek is annyira, hogy valamelyest beengedjem az életembe, míg a város széli, vagy  vidéki szomszédaimmal sokkal barátibb és bensőségesebb a viszony.  Az sem mindegy, hogy tízemeletes panelban élünk, vagy város széli lakóparkban, ahol nagyobb  a tér, és talán több az idő és a lehetőség a beszélgetésre, és arra is, hogy egymásnak segítsünk. 

Öt év alatt Budapesten sem szomszédom, sem barátom vagy ismerősöm nem kért meg arra, hogy vigyázzak a lakására, kutyájára, vegyem ki a postaládából a leveleket, és öntözzem meg a virágokat. De, egyszer történt ilyen, macskára vigyáztam két napig. Most akkor velem van a gond, hogy nem tűnök megbízhatónak az emberek számára, vagy csak nem volt több alkalom arra, hogy ilyetén formában legyek valaki segítségére? 

A vidéki szomszédság viszont merőben más. Az egyik kedves szomszédunk, hála az ének, elég gyakran utazik, és Viktor nevű kandúrját ilyenkor anyukám szokta abajgatni. Még, hogy a macskák nem olyan okosak... nos, Viktor über okos cicus, azonnal tudja, hogy mikor marad gazdi nélkül, mert attól a pillanattól a mi ajtónk előtt gubbaszt, anyámra várva, hol egy kis kajáért, hol azért, hogy bebocsátást nyerjen a lakásukba. Ahogy pedig gazdiék hazajönnek, anyukám nem is létezik Viktor számára. A macskák már csak ilyenek :) 

És olyan is van, hogy kicsit nyüszítve kelek reggel hat körül, hogy egy másik nagyon kedves szomszédomat elkísérjem az autószerelőhöz, és hazahozzam. Mire félkómásan kitámolyogtam a lakásból, a szomszédom már kaparta a jeget a szélvédőmről, és kedvesen kiröhögött, hogy még félig alszom. Pár nappal később átugrom hozzájuk, egy darab fotót készíteni, mert nem találják a saját gépüket, és gyorsban kell egy oldal Borinak mailen. Tegnap pedig kutyasétáltatás közben kiszólt a kocsiból az épp hazaérkező anyuka, hogy most azonnal segítenem kell neki kivenni az autóból ezt a hatalmas kaktuszt. Hangosan visítottunk az utcán, hogy ez szép mutatvány lesz, de két perccel később már a hatalmas virágládát rángattuk az autóból, és a kedves szomszéd közben magát szidta, hogy  ami a fenéért dicsérte meg ezt a rohadt nagy, szúrós virágot az ügyfelénél, ez a hála???? Megkaptam ajándékba!

Tehát, ha erről az oldalról nézem most a nagyváros-ok és a vidék összehasonlítását, amit Reginával kezdtünk el, boncolgatni néhány hónappal ezelőtt, akkor most a vidék nyert! 

NoraS